Vadhajtások

Sajnos ez nem a “mi kutyánk kölyke”

Orbán Viktor a moszkvai VB döntő után a NATO csúcson egy videóban úgy jellemezte a horvát csapatot, hogy ez a mi kutyánk kölyke is.

Egy örök érvényű idézettel kezdeném a cikket, amit – az egykori Ferencváros legenda – Varga Zoltán könyvében olvasható előszóként.

Egy nemzet labdarúgása és nemzettudata között összefüggés van. A jó értelemben vett nacionalista nemzetek labdarúgása magasabb színvonalú. Kik a nacionalisták? Akik nemzetükért, annak egységéért, megőrződéséért hajlandók áldozni időt, pénzt, figyelmet, és vállalni veszélyt. Egy nemzet labdarúgása valamilyen szinten átvilágítás is. A nemzettudat a labdarúgás meghatározója, és nem fordítva, ha van is visszahatása, mert sok millió embernek tud örömet szerezni. Életünk végén személyenként és nemzetenként kell majd megállnunk „amaz Igaz Bíró előtt”. Ha erre most kerülne sor, a pokol tüze jutna nekünk. Az egyéni sportoló helyzete más, mivel egyedül áll szemben a világgal és saját gyengeségeivel. A fociban 11 játékos hozza magával az össztársadalmi erényt vagy gyengeséget. Minden magyarnak tízmilliomodnyi felelőssége van abban, hogy nemzetünk négykézlábról felegyenesedjen, hogy rablók, pribékek, a pénzvilág varázslóinak gúzsából kiszabaduljon.

(Balczó András)

Térjünk vissza a miniszterelnök úr szavaira:

“A horvátok sikere persze a horvátoké, de egy picit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is, még hogyha most a horvát zászlót is kell most a magasba emelni”

– jelentette ki a kormányfő a videó szerint.

Orbán Viktor azt mondta az interjú végén, hogy a horvát foci

“a mi kutyánk kölyke”

Most nem szakmailag szeretném kivesézni a dolgot, inkább a magyar játékosok mentalitását hasonlítom össze a déli szomszédunk labdarúgóiéval…

Mindenképpen meg kell említenünk a Jugoszláv háborút, mert ezeknek a játékosoknak az életét erősen befolyásolta. Rakitic és Modric a két legnagyobb csillag is megélte a nehéz időket.

Ivan Rakitic, a Barcelona középpályása Svájcban nevelkedett, mert szülei menekültek a háború borzalmai elől. A játékos svájci válogatott lehetett volna, de nagyapja miatt a pepita mezt választotta.

“Szavakkal leírhatatlan érzés az országomat képviselni és a hazám színeit védeni. Pályára lépni a honfitársaimmal, milliónyi honfitársam szeme előtt, felbecsülhetetlen érzés. Ilyenkor azt akarom, hogy sose legyen vége a meccsnek. Nem akarok lemenni a pályáról, minden nap így akarok játszani”.

A másik klasszis, Luka Modric is a háború idején kezdett el futballozni. Nagyapját megölték, neki pedig családjával el kellett hagyni az otthonukat. A világsztár elmondta, hogy a háború faragta őket ilyen keménnyé.

“Természetes, hogy ezek a dolgok hatással vannak az emberre. Ellenállóbbá tett minket, mind az embereket, mind a nemzetet.”

Domagoj Vida, a kőkemény copfos hátvéd is a hazaszeretetről beszélt a Világbajnokság után.

“Boldogok és szomorúak is vagyunk, nagyszerű dolgot tettünk, de sajnos vesztettünk a döntőben. Fel kell emelnünk a fejünket és büszkén járni. A legnagyobb győzelmünk, hogy egyesítettük az embereket és megmutattuk a világnak, hogy kik azok a horvátok. Ez a legnagyobb díj, értékesebb, mint az arany.”

Ezek után nem volt meglepő, hogy a zágrábi ünnepségen megjelent a horvátok egyik legnépszerűbb énekese, a hazafias rockbanda vezére,  Marko Perkovic. A Thompson frontemberével ünnepeltek a világsztárok.

A nemzeti rock banda a Thompson márkájú fegyverről kapta a nevét, amivel a harcban vettek részt a zenekar tagjai. A rock csapat dalaiban erősen megjelenik az erős nemzeti érzés, az Isten iránti tisztelet és a dél-szláv háború. A liberálisok nácizni szokták Perkovicsot.

Nekünk magyar szurkolóknak azért érdekes és hihetetlen ez a dolog, mert kb. annyi esély van annak, hogy a magyar futballisták a Kárpátia együttessel vagy a Sziva Balázs vezette Romantikus Erőszakkal lépne fel egy közös színpadon egy sportsikert ünnepelve, mint a VB ezüst.

Rakitic még egy közös szelfit is feltöltött a közösségi oldalra Perkoviccsal.

Ha, most ilyen szempontból megvizslatjuk a hazai futballt, akkor megint csak szomorúan fogjuk konstatálni, hogy nem csak futballtudásban, de nacionalizmus terén is elmaradnak a hazai sztárocskák. Az elmúlt 20-30 évben nem nagyon találunk olyan nevet, akire úgy emlékeznénk, hogy XY az nacionalista volt. Az Aranycsapat legendáinak is ott volt a magyar szive a pályákon, több hangzatos kijelentést is tettek Grosicsék. Tudták, hogy a szocializmus idején egy-egy nagy siker a nemzetet mennyire feltüzeli. Kocsis, Czibor és a Fekete párduc is nagy kommunista ellenes volt. Előbbi ket legenda el is hagyta az országot. Addig nem voltak hajlandóak haza jönni, amíg a szocialista vezetők sanyargatták a nemzetet.

Az elmúlt évtizedekben azonban nem volt egy olyan magyar játékos, aki valami pluszt felvállalt volna azon kívül, hogy címeres mezben elénekelte a magyar Himnuszt. Viszont olyan dolgokra még a közelmúltból emlékszünk, hogy a válogatott játékosok azzal dicsekedtek, hogy az öltözőben a Kis Grofóra tomboltak.

Tehát kijelenthető, hogy a magyar játékosok nagyon elpuhultak ebben a gyenge korban. Őket már a “rendszerváltás” után nem nagyon zavarta semmi. Megkeresték a milliókat és meg is elégedtek vele. Az 1986-os, irrapuatoi szovjet-magyar 6:0-ról elhíresült, Mezey György nevével fémjelezte rendszer a nullára redukálta a szakmaiságot. Nem tudnak focizni és ami a legborzasztóbb, hogy a haza szó sem jelentett nekik sokat. És ezt a magyar szurkoló már 30 éve sínyli.

 

1997-ben a (szerb-horvát klasszisokkal megspékelt) jugoszláv válogatott volt a magyar csapat ellenfele… nem ízlett a stílusuk, elgázoltak bennünket.

De, feltehetném a költői kérdést is. Ha, megkérnénk 50 magyar NB1-es futballistát, hogy szavalja el a székely Himnuszt, vajon hánynak sikerülne?! Az új futball generációnak nem csak a cseleket, passzokat, lövéseket kell megmutatni, hanem hazafias szellemben is kell őket pályára küldeni.

Enélkül nincs jövőjük.

Bede Zsolt / Vadhajtasok.hu