1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés, melynek köszönhetően a párizsi békerendszer által megcsonkított Magyarország elkönyvelhette első revíziós sikerét.

A német és olasz külügyminiszterek határozata nyomán a Felvidék magyarlakta területeinek túlnyomó része – mintegy 12 000 négyzetkilométer, 1 millió lakossal – húsz év után visszatérhetett az anyaországhoz, igaz, az új – igazságosabb – határvonal végül csak átmeneti állapotnak bizonyult.

Magyarország a trianoni békeszerződés értelmében elveszítette területeinek kétharmadát, ennek következtében aztán nem volt olyan szomszédja, mellyel szemben ne fogalmazott volna meg revíziós igényeket. Miután Hitler az 1938 márciusában végrehajtott Anschlusst követően – a szudétanémet kisebbségekre hivatkozva – Csehszlovákia ellen fordult, a magyar fél esélyei értelemszerűen a Felvidéket és Kárpátalját elcsatoló köztársaság ellenében nőttek meg, a nácik azonban ugyancsak nagy árat szabtak a revízió támogatásáért. A német diktátor, akinek végcélja a közép-európai szláv állam megsemmisítése volt, 1938 augusztusában ajánlatot tett a Berlinben tárgyaló Horthynak és Kánya Kálmánnak, mely szerint hazánk egy háború kiprovokálásáért cserében totális revíziót hajthatott volna végre északon. Miután a kormányzó elutasította Hitler ajánlatát, a náci vezető tárgyalásra kényszerült a Szudéták ügyében, az 1938 szeptemberében tartott müncheni konferencián pedig el is érte, hogy a csehszlovák állam német többségű peremterületei a birodalom fennhatósága alá kerüljenek.

A négyhatalmi – brit, francia, német és olasz részvétellel zajló – megbeszélések végén aláírt egyezménybe aztán – Ciano olasz külügyminiszter javaslatára – az a kitétel is bekerült, hogy Csehszlovákia a területi viták békés rendezése érdekében kezdjen tárgyalásokat a magyar és a lengyel féllel is. A köztársaság hamarosan meg is állapodott Lengyelországgal Teschen – Ceiszyn vagy Cesky Tesín – cseh részének átadásáról, az október 9–13. között folytatott szlovák–magyar tárgyalások azonban már nem vezettek eredményre. A Jozef Tiso és Kánya Kálmán vezette delegációk alkudozási kísérlete igazi „süketek és vakok” párbeszédének bizonyult, így aztán a felek rövidesen a nagyhatalmakhoz fordultak.

Miután Chamberlain Nagy-Britanniája és Daladier Franciaországa nem kívánt részt venni a rendezésben, a lehetőség a tengelyhatalmak – Olaszország és Németország –, tehát Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop külügyminiszterek kezébe került. A két döntőbíró 1938. november 2-án, a bécsi Belvedere-palotában hirdette ki döntését, mely – a két fél igényei között az arany középutat választva – lényegében az etnikai revíziót valósította meg. Ciano és Ribbentrop végül oly módon húzták meg az új határvonalat, hogy azzal a magyar fél által követelt jelentősebb települések egy részét – például Kassát, Munkácsot, Érsekújvárt – visszacsatolták, más esetben – például Pozsony vagy az északabbra fekvő Nyitra esetében – pedig a szlovák félnek kedveztek.

Ily módon hazánk 1938. november 2-án mintegy 12 000 négyzetkilométeres területet kapott vissza, amit a Magyar Királyi Honvédség november közepéig ellenőrzése alá is vont. A határváltozást természetesen – pártállástól független – a politikai életben és a lakosság körében is kitörő lelkesedéssel fogadták, a visszatérő területek magyar lakossága pedig ugyancsak leírhatatlan örömmel köszöntötte a honvédség alakulatait, valamint a november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára bevonuló Horthy Miklós kormányzót. Ezzel együtt ugyanakkor megjelentek az elégedetlenkedő, sőt, totális revíziót követelő kijelentések is, melyeket Hitler állítólag így kommentált: „A magyarok túl sokat akarnak és túl olcsón.”

Felmerül persze a kérdés, hogy jogos és igazságos volt -e az első bécsi döntés? Annak ellenére, hogy területgyarapodásunkat a második világháborút később kirobbantó tengelyhatalmaknak köszönhettük – és ennek az árát sajnos sok szempontból meg is fizettük –, az első bécsi döntés igazságos(abb) volt, mivel javarészt etnikai alapon húzta meg a két állam közös határát. A Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területen az 1941-es népszámlálás 84%-ban állapította meg a magyarok arányát, és 10% körül a szlovákságét, ezzel együtt pedig az új határon túl mindössze 67 000 magát magyarnak valló – szlovák – állampolgárt regisztráltak. A döntést emellett jogi szempontból sem lehetett támadni, hiszen az ítélet a müncheni konferenciából eredően, a nyugati nagyhatalmak beleegyezésével – és önkéntes távolmaradásával – született meg.

Más kérdés ugyanakkor a jog, és más a realitás: Magyarország, miután az első bécsi döntést követő revíziós sikerekkel – melyek közül a legközelebbi Kárpátalja megszállása volt –menthetetlenül elkötelezte magát a tengelyhatalmak oldalán, a világháborút vesztesként fejezte be, ezáltal pedig a német–olasz döntőbíráskodással visszaszerzett területek feletti uralma is vitathatóvá vált. Hazánknak a moszkvai előzetes fegyverszünet (1944. október 11.) rendelkezése nyomán aztán vissza kellett térnie 1937-es határai mögé, csehszlovák–magyar viszonylatban pedig az 1947-es párizsi békeszerződés még további veszteségeket is hozott, hiszen Magyarországnak – Pozsony előterében – újabb három településről kellett lemondania északi szomszédja javára.

OSZD MEG VADUL: