Nem mindennapi cikket rittyentett Ungár Péter lapja, az Azonnali, amikor megírták, hogyan kebelezte be a tüntetésmaffia a dolgozók tiltakozását. A cikk szerzője szerint a züllött és semmirekellő ellenzék megragadta az adandó alkalmat, hogy valaminek ők lehessenek az arcai, pedig nem másokról van szó, mint olcsó influenszerek gyülekezetéről. Többek közt ráhúzták az egész tüntetéshullámra az álfeminista hisztériát is, holott a feminizmushoz a képviselőnők pojácáskodásának az ég világon semmi köze nincs. Az Azonnali szerzője külföldi szálakat is említ, mondván, senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy külföldön tanult módszerekkel igyekeztek manipulálni a képviselők, amit a nyugati neoliberális média azonnal el is kezdett futótűzként terjeszteni.
Önjelölt népvezérek
Ungár Péter lapjának szerzője továbbment a témában, és leírta:
Nem újdonság, hogy a demonstrációk élére állók arra intenek, hogy tüntetni csak illedelmesen, szalonképesen tessék. Azt is megszokhattuk, hogy a világot „az Orbán rossz, a Nyugat jó” szinten megragadók EU-s zászlókat lengetnek és „Európa! Európa!” kiáltásokkal igyekeznek kifejezni vélt civilizációs felsőbbrendűségüket, ez azonban a német autógyárak nyomására létrejött túlóratörvény ellen indult tiltakozáson különösen visszatetsző volt.
Az önjelölt népvezérek a munka és az anyagi javak elosztásának kérdését sikeresen terelték mindinkább szimbolikus síkra, ahogy azt a pártok – eredetileg a Momentum – által megfogalmazott öt pont is szemléleti. Hogy egyáltalán miképp lehetnének hiteles képviselői a túlóratörvény elleni tiltakozásnak a már eddig is neoliberális megszorító politikát folytató pártok vagy a macronista Momentum, azt mérlegelni sem érdemes - fejtegeti a lap.
Segítő kéz a ripacsválogatottnak
Nem is hitte el senki saját fanatikusaikon kívül, hogy a füstbombák, ajtónak rohanás, vetkőző csicskák (a félmeztelen O1G-lányra gondolt a szerző - a szerk.), és a Bangóné rendezésében színre vitt földön fetrengő performansz színvonalán mozgó vásári látványosság több, mint holmi önpromó az európai parlamenti választásokra.
A liberális média pedig segítő kezet nyújtott a ripacsválogatottnak. Az Azonnali szerzője szerint a végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik. A túlóratörvény elleni tiltakozás eltérítése korántsem egyedülálló eset. A Tarka Magyar felvonulás Gyurcsányé, a Milla Bajnaié lett, a netadós tüntetéseket egymással konkuráló, pártpolitikai kötődésű önjelölt élcsapatok vették a kezükbe.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A tüntetések eltérítése csak látványosabb példája a létező ellenzékieskedés működésmódjának. A cikkben kifejtik, nem kell ahhoz demonstráció, hogy egy többeket érdeklő ügyet kooptáljanak és saját érdekeiknek és céljaiknak megfelelő módon keretezzenek azok, akiknek meg van erre a lehetősége, indítéka és hajlandósága. Nem pusztán arról van szó, hogy a pártok rátelepednek a pártmentes kezdeményezésekre: jóval több szintje van a játszmának.
Neoliberális propaganda
A piramis alján lévők többnyire naiv és jószándékú emberek, akik valóban hisznek egy ügy igazságában vagy közösséget vagy figyelmet (is) keresnek, miközben nem látják át, mibe keveredtek: hogy a hierarchia felsőbb részén lévők mihez használják őket ingyenes erőforrásként. A naiv és lelkes emberek közül vannak, akik idővel észbe kapnak és kilépnek, és vannak, akik tönkremennek. Az egyéneknek okozott károk mellett pedig ott van a politikai eredmény: jelentős hozzájárulásuk a harmadik Fidesz-győzelemhez.
Mint azt a lap fejtegeti, a decemberi tüntetések álfeminista átkeretezése jól kirajzolja az ellenzéki MLM-piramis jobban megragadható szintjeit. A brit liberális establishment két napilapja, a Financial Times és a Guardian nem véletlenül hozta a (neo)liberális pártok propagandáját, a kormány macsóságával szembeszálló ártatlan képviselőnők lázadásának tündérmeséjét. Nyilvánvaló, hogy nem információhiány miatt tették, hanem mert ez illeszkedik az ideológiájukba, ez vág egybe az általuk szolgált érdekekkel.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Nem kell a magyar közönséget sem felvilágosítani, hogy az ellenzéki képviselőasszonyok pojácáskodásának miért nincs semmi köze a feminizmushoz.
Az Azonnali cikkében magyarázza, hogy tulajdonképpen egy apró buborékon kívül mindenki számára világos, hogy a magyar nőknek nem lesz jobb attól, hogy a munkások érdekeinek képviseletét a lejáratódott, országosan gyűlölt pártok hiteltelen képviselőnőivel terelik szimbolikus síkra és lopják el. A képviselőnői girl power ötletét elhintő „civil” tüntetésszervezőkön kívül például azok, akik lelkes öngyarmatosítóként alátámasztották a pártok narratíváját a Financial Times-ban és a Guardianben: az akadémiai feminizmus és a nőjogi civil szervezetek egyes képviselői, valamint az Amnesty International magyarországi leányvállalata. No és a hazai „feminista” szcéna azon tagjai, akik a hazai nyilvánosságban örvendeztek a pártasszonyok reflektorfénybe kerülésén. Ez a sokszereplős história az ellenzéki networkök működésének és nemzetközi beágyazottságának csak egy példája, nem egyedi eset, és nem is csak a magukat feministának nevező aktorok jellegzetessége. Az Azonnali kitért arra is:
Hogy az ellenzéki pártok nem a NER valódi ellenzékeként, hanem udvari bolondjaként működnek, azt még azok nagy része is tudja, akik rájuk szavaztak.
