"Aki elfelejtett sírni, az újra megtanult, amikor elpusztult Drezda."

Gerhard Hauptmann

 Pontosan 74 éve, 1945. február 13.-án, nem sokkal este 10 óra előtt a nyugvóra készülő szász főváros, Drezda, „az Elba parti Firenze” belvárosának ablakai remegni kezdtek a város fölé berepülő brit bombázókötelék motorjainak egyre jobban erősödő, vészjósló basszusától. Pontban este 22 óra 9 perckor, a „karácsonyfákkal”, azaz az előörs gépei által ledobott világító fáklyákkal megjelölt belvárosi negyedek felett kísérteties süvítés vegyült a fülsüketítővé váló repülőgépmotor-zúgásba. Néhány pillanat, és alászálltak az égből az Apokalipszis lovasai.A szövetségesek politikai vezetői először 1944 végén gondoltak a Drezda elleni légitámadás lehetőségére. A RAF vezérkari főnöke októberben javasolta, hogy a koalíciós szovjet légierőt fel lehetne kérni a város bombázására, rövidesen azonban úgy döntöttek, hogy angolszász célpont lesz az Elba-parti Athén. Ebben az sem zavarta a legfelsőbb londoni politikai és katonai vezetést, hogy Drezdában több száz angol hadifogoly tartózkodott. A helyi lakosság a háború előtti időktől kezdve rokonszenvezett az angolokkal, és számos barátot szereztek a hadifoglyok közül. Az egyik brit katona ezeket a sorokat vetette papírra 1944 karácsonyán:

„Az itt lévő németek a legjobb emberek, akikkel valaha is találkoztam. A parancsnok igazi úriember: rendkívül nagy szabadságot engedélyezett számunkra a városban. Az őrmester már elvitt engem megtekinteni a város központját. Kétségtelenül gyönyörű – szeretnék a városból többet látni.”

Ami Drezda stratégiai jelentőségét illeti, elhanyagolható volt annak ellenére, hogy a német postai és távíróhálózat egyik központja volt, s a postai infrastruktúra elpusztítása megnehezítette a kapcsolattartást a keleti fronttal egy időre. A megnövekedett forgalom akadálytalan lebonyolítása céljából a Birodalmi Munkaszolgálat és a Háborús Kisegítő Munkaszolgálat angol hadifoglyok százait osztotta be postai munkára. Ezen kívül néhány ipari üzem volt a város körzetében – a Lehmann, a Zeiss-Ikon Optikai Művek, a Siemens Gas AG stb. –, de ezek egyike sem volt a város központjától számított 3 mérföldön belül, amely majd a RAF bombázóinak célpontja lesz. Az angoloknak azért is válhatott „ideális” megsemmisítendő ponttá Drezda, mert a birodalmi kormány, annak tudatában, hogy a városnak nincs stratégiai jelentősége – művelődéstörténeti ellenben annál inkább – ide telepítette a közigazgatási és kereskedelmi hivatalokat, különösen azt követően, hogy 1943-ban egyre szaporodtak a főváros, Berlin elleni brit légitámadások. A későbbi fejlemények tükrében végzetes – de előre nem látható – lépésnek bizonyult a drezdai, 4. Légvédelmi Körzet tüzérségének áthelyezése részben a keleti frontra, részben a Ruhr-vidékre. Ennek oka az volt, hogy a háború ideje alatt mindössze két kisebb bombatámadás érte Drezdát, ezért a katonai légi hatóságok teljes joggal tartották feleslegesnek az itteni légvédelmi tüzéralakulat állomásoztatását. Így születhetett meg az a széles körben elterjedt, de végzetes városi legenda, hogy a várost sohasem fogják bombázni a szövetségesek. Miként David Irving brit történész írja Apokalipszis 1945 című klasszikus alapművében, bármilyen tragikusnak, sőt betegesnek tűnik is a visszapillantás során, ezeket a szóbeszédeket nemcsak Drezda 650 ezer fős állandó lakossága hitte el, hanem elhitték a városi hatóságok is, ezek a szóbeszédek vésődtek bele annak a minimum 1 millió embernek az emlékezetébe, akik 1945 januárja után özönlöttek a városba, amikor keleten megkezdődött az apokaliptikus szovjet-orosz invázió. E tragikus biztonságérzet mintegy félmillió emberéletet követel majd egyetlen nap alatt.

Mindent eltörölni a föld színéről

A Brit Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF) bombázóparancsnoksága, Arthur Harris légi marsall, a Bomber Command főnökének szorgalmazására már 1943 nyarán hozzákezdett az úgynevezett területbombázási doktrína (Area Bombing Directive) gyakorlati alkalmazásához.

Boeing B-17 "Flying Fortress" amerikai repülőerődök Németország felett. 1944-től a szövetségesek légi fölénye érvényesült a német légtérben

Harris, aki fanatikusan hitt  Douhet-elméletében -  amely szerint az ellenség ellenállóereje kizárólag  tömegbombázásokkal is megtörhető - a „puding próbájának” a sűrűn lakott német kikötőváros és közlekedési csomópont, Hamburg bombázását tekintette.  

Sir Arthur Harris légi marsall, a RAF bombázó parancsnokság főnöke, a területbombázási doktrína lelkes képviselője, aki ma is szívesen lebombázná Drezdát.

A csekély gépveszteség, és a minden képzeletet felülmúló hamburgi károk alapján a Bomber Command sikeresnek minősítette a területbombázás doktrínáját. 1945 januárjára, gyakorlatilag nem maradt olyan német nagyváros, amelyet ne ért volna pusztító szövetséges légitámadás. A német olaj- és járműipar, a hadiüzemek jelentős része és a közlekedési infrastruktúra  ekkorra már nagyobb részt romokban hevert. Ennek ellenére, a német ellenálláson felbőszült Churchill, Harris unszolására hozzájárult a területbombázások további folytatásához.

Churchill miniszterelnök támogatta a RAF bombázó parancsnokság német nagyvárosok elleni területbombázási stratégiáját

   

Arthur Harris légi marsall

 

Elkezdődött a rémálom:

A város 600 ezer lakosa a bombázás előtti napokra kb. másfél millióra duzzadt, az oroszok elől menekülők miatt. A főpályaudvar tömve volt emberekkel, ezrek éltek a szabadban, ahol éppen helyet találtak maguknak. Drezda teljesen védtelen volt, légvédelmét a keleti front földi harcaira csoportosították át. A német civil aztán megtapasztalhatta, hogy menekülve a rémséges szovjet elől, bízva a nyugatiak emberségesebb viselkedésében, cseberből vederbe esett. Ami következett, az nem egyszerű rémálom, hanem maga a valós holokauszt! Maga az angol sereg is kissé értetlenül állt a Drezda bombázását kiadó parancs hallatán. Sir Robert Saundby, a British Bomber Command helyettes parancsnoka nem hitte, hogy ez katonai szükségesség lenne. Amikor a parancs megérkezett, ez annyira zavarta, hogy külön kérdést intézett a légvédelmi minisztériumhoz. Kérdését a minisztériumból Jaltába küldték Churchillhez. A válaszában, a II. világháború egyik legjellemtelenebb alakja egyértelmű utasítást adott: az első adódó alkalommal Drezdát bombázni kell!A rémálom február 13-án, 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között kezdődött el. Két hullámban 800 brit bombázó 400 000 gyújtó- és 4500 robbanóbombát dobott a városra. Az angolok egy alaposan előkészített terv alapján intézték a csapást, amely hatalmas tűzvihar létrejöttét okozza majd. A célpontot, ami a város közepe volt, először gondosan megjelölték céljelző bombákkal. Az első jelzőbombát, amint azt a Royal Air Force a bombázással egyidőben készített fényképfelvételei igazolták, 250 méter magasságból dobták Németország legnagyobb kórházi területére. Ezt követte a szőnyegbombázás, amely a körzetet lángba borította. A második bombatámadást, amely főleg gyújtóbombákból állt - három órával későbbre tűzték ki, hogy a tűzoltók és az időközben a szomszéd városokból helyszínre érkezett segítség is áldozatul essenek. A cél ismét a város közepe volt. A nyolc kilométerre fekvő Luftwaffe-repülőteret, ámbár a „karácsonyfa”bombák megvilágították, mellőzték az angol repülők, megtartva bombáikat Drezdának. Nem tapasztaltak ellenállást a levegőben, a szárazföldön elhelyezett légvédelmi ágyúktól sem kellett tartaniuk, mert Drezdának nem voltak légvédelmi fegyverei. A várost tervszerűen szőnyegbombázták, miközben egy bombázási szakértő irányította a gépeket a város még nem égő külvárosaihoz. A tűzorkán óriási volta leírhatatlan volt, a hazatérő repülők 400 kilométer távolságból is látták a fényét. Másnap 1350 amerikai Flying Fortress támadta a még mindig égő várost. A kísérő vadászgépeket utasították, hogy szálljanak le a háztetők magasságba és gépfegyverezzenek mindent, amit látnak. Így rálőttek a városból menekülő lakosságra és mindenre, ami mozgott. Másnap, február 14-én délben 311 amerikai bombázó fejezte be a mészárlást. Legendák keringenek arról, hogy számos pilótának még a tömeggyilkosságban való közreműködés sem volt elég, hanem örömüket lelték a pincékből előtámolygó nők és gyermekek, valamint a keletről érkezett menekültek mélyrepülésben történő legéppuskázásában. Összesen 3749 tonna bomba zúdult a városra, ennek 75 százaléka gyújtóbomba volt. Az egyik kórházban 200 személy halt meg, köztük 45 várandós anya. A város egyes részeit hetekig nem lehetett megközelíteni, olyan heves volt a tűz.Az akkori német beszámolók 250 ezer áldozatról beszéltek, ami – tekintve a keletkezett óriási tűzvihart és az ebből fakadó oxigénhiányt – inkább tűnik hihetőnek, mint a manapság elfogadott 60-80 ezer. Az amerikai Air Force mindezzel még nem elégedett meg, és március 2-án, majd április 17-én újból bombázta a várost. Érdekes, hogy ez utóbbit csak az angol történészek jegyezték fel, az amerikaiak nem említik.

Gépfegyverrel lőtték az Elbába a nőket és a gyermekeket

Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek, a két napos bombázás után is, napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.

A megvonhatatlan mérleg

Máig vitatott a rettenetes drezdai tűzvihar áldozatainak száma. A város belső kerületei és az infrastruktúra teljesen megsemmisült. Az elhunytak hatalmas tömegét a járványveszély megelőzése végett vasúti sínekből sebtében felépített máglyákon égették el. A halottak számáról szélsőségesen eltérő számok keringenek 20 ezertől egészen 600 ezerig. A bombázás mérlegét a korabeli német források 300 ezer körüli áldozatban vonták meg.Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja 1955-ben 250 ezer főről nyilatkozott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 275 ezren vesztek oda a drezdai tűzviharban. A drezdai bombázóműveletet többen éles kritikával illették. Még a szövetségesek között is heves viták robbantak ki. Harris megkapta a „Butcher” (mészáros) kevéssé hízelgő melléknevet, amelyet magas kitüntetései mellett élete végig kénytelen volt viselni. Napjainkig nem tudták megmagyarázni, hogy a drezdai bombázóművelet katonailag indokolható akció volt-e, mivel etikai illetve jogi értelemben is háborús bűntettnek számítana, ha nem a győztesek írják a történelmet.

Miért bombázták Drezdát?

Az angolok rögtön a támadások után kijelentették, hogy a város tele volt „nagy lőszergyárakkal”. Ezt az amerikai újságok hűen megismételték. Igazából, radar- és elektromos alkatrészeket gyártottak tizenöt kilométer távolságra a város központjától és néhány kisvállalat repülőgépalkatrészt és más kisfontosságú alkatrészt gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem volt az angol repülők által célba vett zsúfolt területen belül. "A bombázásnak alapvetően a német munkásnegyedek ellen kell irányulnia. A jobb körökhöz tartozók házai szellősebben terülnek el, és ezért kényszerűen nagyobb a bombaigényük" - jelentette ki Winston Churchill brit miniszterelnök, miközben a vége felé közeledő háború során, Európa egyik legszebb városában, az "Elba-parti Firenzében" mit sem sejtettek a közelgő iszonyatról.A másik félrevezetés, amit inkább hazugságnak lehetne nevezni az volt, hogy az oroszok kérelmére bombázták Drezdát. Az idők folyamán erről is kiderült, hogy ez csak a zsidó bábkormányok hazugsága. Amikor a jaltai konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták kiderült, hogy az oroszok ugyan kérték, hogy a szövetséges légierő „lebénítsa Berlin és Lipcse gócpontjait”, de Drezdát nem foglalták bele. Sőt, még az egyébként elég kegyetlen oroszok is visszautasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte fel őket az angol légierő vezetősége. A hivatalos történészek a háború után feljegyezték a valóságot: Drezdát azért bombázták, hogy „növeljék a pánikot és zűrzavart, amely már jelen volt a menekültekkel túlzsúfolt városokban, és hogy Sztálinnak kedveskedjenek.” Idézzük a február 18-án a hadsereg legfelsőbb vezetőségének hadiszállásán tartott sajtótájékoztatón elhangzottakból: „A szövetséges légi főnökök meghozták a régen várt döntést, a német lakossági központok szándékos terrorbombázását illetőleg, mint Hitler elvesztése siettetésének könyörtelen eszközét…” Megállapíthatjuk, hogy a várost porig bombázó katonák és a számukra kiadott parancsok kiötlői, a történelem legnagyobb háborús bűnösei közé tartoznak. A mészárlásra sem katonai, sem politikai okuk nem volt, ellenben magukat mindvégig a gonoszság ellen küzdőknek tartották. Képükben maga a Sátán jelent meg, és elhozta a pokol napjait Drezda ártatlan lakóira.

Miért emlékezzünk Drezdára? Mi az üzenete?

Németország újraegyesítése óta minden évben félénk megemlékezéseket tartanak az áldozatok emlékére, dacolva a hivatalos szervek tiltásával és a társadalom közönyével. Sajnos mostanra odáig fajultak a dolgok, hogy a liberális városvezetés bevonta az antifasisztákat azért, hogy "náci" mentes lehessen Drezda lerombolásának emléknapja. Ez annyit tesz, hogy évek óta többezres antifasiszta és balos csürhe blokád alá veszi a várost, harsogják a megszokott rigmusaikat, miközben az a több ezer hazafi békésen, emlékezve a bombázás áldozataira szeretne felvonulni. Az utóbbi években már több összecsapás is történt az évfordulón, és természetesen a németországi médiumok is a hazafiakat ostorozzák.Drezda nem az egyedüli jelképe a szövetségesek bűneinek, de ezt a jelképet nem szívesen emlegetik a rendszer politikusai. Ráadásul a város elpusztítását és az áldozatok számát igyekeznek szisztematikusan relativizálni a hivatalos történetírásban, egyszerűen csak „járulékos veszteségnek” nyilvánítva az „abszolút gonosz” elleni harcban. Valójában Németország minden sarkában és Európa minden szögletében azonos séma alapján folyt a szövetségesek „felszabadító” háborúja. A történelmi emlékezet globális konkurenciájában az áldozatok nem élveznek egyenlő jogokat. Egyesekről nap mint nap megemlékeznek, szinte már ad nauseam, míg sokan másokat hagytak teljesen feledésbe merülni. A rendszer politikusai egymással versengve emeltetnek emlékműveket egyes privilegizált népeknek és törzseknek, különösen az európaiak áldozatainak. Egyre növekszik az emléknapok száma, az euroatlantista rendszer vezetői egyre gyakrabban róják le kegyeletüket a nem európai áldozatok emléke előtt, miközben ritkán emlékeznek meg a saját népeik veszteségeiről, dacára mindannak, amit a kommunista és liberális terrortól elszenvedtek. Az európaiakat, különösen a németeket, „felülmúlhatatlannak” mondott bűncselekmények vérszomjas tetteseinek állítják be és folyamatos bűnbánati rítusokra kényszerítik. Ahogy a modern közélet számos más területén, úgy a második világháború halottairól való megemlékezésben is gyalázatos kettős mérce érvényesül. Azzal, hogy a győztesek legyőzött ellenségüket szörnyetegnek nyilvánították, kivették az emberi jogok hatálya alól. Márpedig a szörnyetegeket egyetlen törvény sem védi. Ugyanígy, amint egy nonkonformista értelmiségi vagy újságíró elkezdi kétségbe vonni a jelenlegi rendszer mítoszait, törvényszerűen azt kockáztatja, hogy „fasiszta szörnyetegként” kezelik, eo ipso megfosztják emberi mivoltától, és az emberi jogok ideológiája sem veszi védelmébe: társadalmi kirekesztés és szakmai halál jut osztályrészéül. Ez a rendszer, amely egyébként toleranciát tanúsít minden társadalmi deviancia iránt, pária létre kárhoztatja a rendszerkritikus gondolati disszidenseket. A „demokratikus átnevelők” szemében a drezdai német civilek nem voltak emberi lények, hanem csak szörnyetegek, akiket el kellett pusztítani. A rendszergazdáknak még hetven évvel a háború után is a virtuális „fasiszta veszélyre” van szükségük jelenlegi gazdasági kudarcaik és múltbéli háborús bűneik palástolásához. 

A 800 éves barokk várost újjáépítették

Drezda 2006-ban ünnepelte alapításának 800. évfordulóját. Az Elba parti város legutóbb Európa leggazdagabb barokk műtárgyegyüttesét is kiállította a királyi palota négy év alatt 45 millió eurós költséggel felújított kincsestárába. A páratlan szépségű barokk városban 55 ezer épület maradt épen a 228 ezerből, ám a pusztítás nemcsak a barokk városi tájban, hanem generációk lelkében is felbecsülhetetlen károkat okozott.  Azóta is lépten-nyomon a folyamatos újjáépítés jelei érzékelhetők: a város az új építkezések és az elvesztett barokk-rokokó csoda feltámasztása között balanszíroz. A szövetséges bombatámadás ejtette sebek mára szemlátomást begyógyultak: a német egyesítés után kezdődött rekonstrukció a történelmi városmagot teljesen feltámasztotta poraiból. Az óváros legelőkelőbb látnivalója a négy év alatt 45 millió eurós költséggel felújított királyi palota. A bombatámadás elől a raktárba menekített kincseket 1958-ban szállították vissza Moszkvából.A gyönyörűen újjáépített belváros látnivalói az Operaház (Semper), az Albertinum, a Hofkirche, "Európa balkonja" vagyis a Brühl terasz, a tavaly felújított Frauenkirche, a Zwingerben a Régi Mesterek képtára és a Porcelán-gyűjtemény, a szász koronázási ékszereket bemutató "zöld széf" (Grünes Gewölbe), a Wettin dinasztiáról készült freskó (Fürstenzug). Nem elhanyagolható az Elba part sem, ahol közvetlenül a folyó mellett térdig érő fűben vezet a sétaút. A szocialista városépítés lényegesen maradandóbb - a drezdai látogató számára begyógyíthatatlannak tűnő - sebeket ejtett a városszöveten. A háború után a döntő építészeti fordulat 1958-ban következett, amikor a kommunista tervtanács a Frauenkirche romos állapotban való megőrzése és a reneszánsz Sophienkirche öt évvel későbbi teljes bontása mellett döntött a drezdai Kulturpalasot tervező idén 90 éves Leopold Wiel építész egyedüli ellenszavazatával.  Az óvárostól északra épült Neustadt, valalmint a keleti városrészek Loschwitz, Blasewitz, Striesen és Weisser Hirsch viszonylag jó állapotban megmaradtak. A fejlesztéseket azonban a szocialista Plattenbau területére korlátozták, így a legtöbben a külvárosokban Prohlis és Gorbitz kerületekbe kényszerültek. Az Újváros ma leginkább egy kelet-európai Amszterdamhoz hasonlatos.  

Filmek, zenék és írások emlékeznek erre a barbár cselekedetre

Filmek, könyvek és emlékművek ezreit szentelték a náci Németország áldozatainak, de ami a győztesek által a második világháború után ártatlan németek ellen elkövetett hatalmas mennyiségű háborús bűncselekményeket illeti, a nagy médiumok gyakorlatilag tabuként kezelik a témát. Szerencsére azért akadtak hazafias szervezetek, zenekarok akik zenéikkel hívják fel a figyelmet erre a barbár cselekedetre, illetve írások, könyvek is születtek azért a témában.  Mi most egyet  be is mutatnánk olvasóinknak.  

Sleipnir nevű német zenekar - Bomber über Drezden

 

A drezdai mészárlásról több írás is született, ezek közül kiemelkedik

David Irving:

Apokalipszis 1945. Drezda elpusztítása

  Tartalom: "1945. február 13-áról virradó éjjel 10 óra 10 perckor a brit Királyi Légierő bombázója rádión kiadta a rejtjeles parancsot, és a hírhedt támadás Drezda ellen elkezdődött. E célváros Németország egyik legnagyobb városa volt, de egyedül itt nem alakult ki jelentős hadiipar. A német hatóságok a sebesült katonák evakuációs központjává tette, és 1945 februárjában már a legtöbb iskola, étterem és középület katonai kórházzá alakult. A sebesülteken kívül a lakosságot a menekültek százezrei is növelték. A város védtelen volt. A német kormányzat remélte, hogy ezt az egyik legszebb európai várost a szövetséges bombázók megkímélik. Ehelyett Sztálin demokrata szövetségesei e kultúrközpont bombázásával az európai történelem legnagyobb tömeggyilkosságát hajtották végre. Ez a barbár gonosztett még a Hirosimára ledobott atombomba borzalmait és áldozatai számát is felülmúlta. A hullahegyekről készült fényképeket, azóta a drezdai áldozatokat meggyalázva gyakran az állítólagos zsidó holocaust bizonyítékaként tüntetik fel. Irving dokumentumokra támaszkodó beszámolója percről percre, óráról órára mondja el e páratlan tragédia borzalmait és tárja fel annak történelmi hátterét, politikai következményeit. Tényekkel bizonyítja, hogy a bombázás célja a civil lakosság körében elérhető legnagyobb pusztítás volt."   

Drezda bombázásáról a filmajánlónk és a film magyar nyelven:

1945. januárja, a második világháború hatodik éve. Az ardenneki offenzíva megtört, keleten óriási véráldozattal tör előre a Vörös Hadsereg. A brit és amerikai légierő pusztító csapásai után a németek légvédelme megsemmisült. Folyamatossá vált a német nagyvárosok lakónegyedeinek terrorbombázása. Néhány nagyvárost elkerült a bombázás, közöttük a "német Firenze", Drezda is sértetlen. A Martin Luther kórházba folyamatosan érkeznek a háborús sebesültek. A műtétek jelentős része morfium nélkül történik.  Anna Mauth /Felicitas Wolf/ ápolónőként dolgozik, eljegyzésre készül. Vőlegénye Alexander Wenninger /Benjamin Sadler/ a kórház orvosa, három éves kapcsolatuk. Anna apja a kórház főigazgatója, aki folyamatosan elcseni a morfiumot, hogy Svájcban kezdjen a família saját klinikáján az új életet. A RAF bombázó Lancesterei 1945. január 16-án elindulnak Magdeburg második bombázására, miután a jenkik már támadták a várost. Az egyik bombázó pilótája, Robert Newman /John Light/, aki anyai ágon német, lelkiismereti problémák nélkül szórja a bombát. Miután ledobják terhüket, visszafordulnak. Váratlanul Messerschmittek támadják meg a behatolókat. Roberték gépét találat éri, katapultál a megmaradt legénység. A földet ért személyzetet a feldühödött falusiak megtámadják, Robertet is pisztolylövéséri. Arthur Harris főparancsnok vezetésével a RAF High Wycombe-ban levő bombázó parancsnokság kiértékeli a pusztítások mértékét. Körvonalazódik egy ördögi támadás terve. Egy professzionális tűzvihar megtervezése a legapróbb részletekig. A vörös hadsereg vezetésének szánják erőfitogtatásnak. Az Elbától keletre levő városok között keresik egy kettős csapás célpontját. "Sűrű beépítésű, gyúlékony építőanyagok, szűk utcák." Az angol törzstisztek között értetlenséget okoz a láthatóan polgári lakosság megsemmisítését célzó terv. Robert szerencsésen bejut Drezdába, a Martin Luther kórház pincéjében elbújik. Itt talál rá Anna, aki dezertőrnek hiszi, gyógyítja, élelmezi, bújtatja. Az eljegyzés ellenére szerelem alakul ki közöttük. Egy alkalommal Anna megpróbál egy fejsérüléses, dezertőrt bújtató asszony segítségére kelni. Kis híján őt is kivégzik, vőlegénye, Alexander menti meg. A néző számára felfoghatatlanul Roberthez megy a kórterembe. A betegekkel teli helyiségben hagyja, hogy a bombázópilóta "mély benyomást tegyen rá". A vaságy nem nyikorog, a morfium nélkül műtött betegek is mélyen alszanak. 1945. február 12. Érkeznek a vendégek az ifjú pár eljegyzésére. Meghívó és köszönés nélkül megjelenik Robert. Drezda lakossága nem tudja, hogy kiadták a parancsot a város elpusztítására. Érdekesnek ítélhető a filmben a zsidó lakosság jelenléte. 1945. februárjában az utcán a legnagyobb atrocitás a német gyerekek gúnyos mondókája jelenti. Anna barátnőjének, Máriának pedig egy zsidó órásmester a férje, aki február 12.-én kézbesítette ki a munkaszolgálatra mozgósító behívókat!

Néhány alkotói gondolat:

A múlt felelevenítése volt a készítők legnehezebb problémája. A téma politikai bonyolultsága, a német és angol szempontokat is figyelembe akartuk venni. Kezdettől fogva fontos volt számunkra, hogy a megbékélés gondolata megjelenjen és innen egyértelmű volt a brit és német szerelmi szál. Drezdának nem Auschwitz a háttere, de ettől még ott van! Óriási felelősség egy ilyen munka, mert vannak túlélők, mi viszont nem voltunk jelen. A határokat feszegettük, hogy a tüzet és a támadás erőszakosságát ábrázolhassuk. Nem akartuk azt mondani, hogy a németek az áldozatok, az angolok tettesek. Drezda nem volt ártatlan város. Kevés olyan dolog történt a háborúban, ami őrült voltát annyira mutatná, mint Drezda bombázása. Az, hogy Drezda bombázását szükségtelennek nevezzük, még nem teszi jóvá. Nem lett volna szabad megtenni!  

És a film:

    

Végezetül:

A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti.

Itt van már az ideje, hogy a Drezda elpusztítását jelképező, az angol és amerikai bombázók okozta 1900 Celsius fokos iszonyú tűzrengetegben szörnyethalt sok százezer ember halálára emlékeztető Bombenholocaust szót is megismerje a világ.

      Vadhajtások.hu - (Origo, Kuruc.Info, Mult-kor, Honvédelem.hu, Magyartudat)