Vadhajtások

Kordonok közé szorítva

Az idén megint volt Pride, vagyis „a meleg büszkeség napja”, sőt egy egész pride-hónap, ami a köztereinket minden eddiginél jobban elfoglalta, és naponta tolta arcunkba a homoszexuális propagandát és jelképeket. És miközben július 6-án a felvonulók szabadon parádéztak, az ezzel szemben ellenvéleményt kifejezni kívánókat kordonok közé zárták. Mi pedig csak nézünk ki a fejünkből, és nem értjük: hogyan jutottunk idáig?

Hogyan jutottunk odáig, hogy az abnormalitás úgy vonaglik végig a Honfoglalás 1000 éves évfordulójára épített sugárúton, hogy közben a homoszexualitás demonstrálását és ünneplését ellenző normális embereket kordonok közé zárják? Hogyan jutottunk odáig, hogy mindenkit kordonok közé akarnak zárni, aki a mostani trenddel szemben, a homoszexualitással és a különféle szexuális devianciákkal szemben szót mer emelni? Hogyan jutottunk odáig, hogy 33 külföldi nagykövetség hivatalosan – állami szinten – támogatásáról biztosítja a homoszexuális felvonulást? Hogyan jutottunk odáig, hogy olyan boltokba kell bemennünk vásárolni, amelyeken szivárványszínű zászló lobog, vagy akik a honlapjukon tesznek hitet a homoszexualitás mellett? Hogyan jutottunk odáig, hogy az Európai Bizottság, több ország nagykövetsége, vagy éppen a zuglói polgármesteri hivatal épületén szivárványos zászló lobog, ezzel arra kényszerítve a homoszexualitással találkozni nem kívánó polgárokat, hogy naponta szembesüljenek a homoszexualitással?

Hogyan jutottunk odáig, hogy Kanadában az emberek – minden ember – mindennapi életébe, ruhájuk zsebébe és pénztárcájukba viszik be a homoszexualitást azzal, hogy olyan 1 dolláros érméket hoznak forgalomba, amelyeken két férfi csókolózik? Hogyan jutottunk odáig, hogy gyermek tévécsatornán lehet népszerűsíteni a homoszexuális együttélést és gyermekeknek homoszexuális „párok” általi örökbefogadását? Hogy jutottunk odáig, hogy az alapításakor még rendes konzervatív szellemiségű amerikai cég, a Disney, ma nyílt homoszexuális propagandát folytat gyerekek körében? Hogyan jutottunk odáig, hogy mindezzel szembeni ellenérzésünknek lassan hangot sem adhatunk? Hogyan jutottunk odáig, hogy a sajtó-, szólás- és véleménynyilvánítási szabadság megkérdőjeleződik, és a Facebook kicenzúráz minden olyan írást, amely a homoszexualitással kapcsolatban nem támogató álláspontot fogalmaz meg? Hogyan jutottunk odáig, hogy a témában megfogalmazott, az LMBTQ lobbiéval nem egyező álláspontot le lehet tiltani az internetről, az azt közzétevő sajtóorgánumot pedig pénzbírsággal lehet sújtani?

Mindezért a második világháború utáni európai jobboldal a felelős – jobboldali politikusok, jobboldali értelmiségiek és jobboldali civil szervezetek egyaránt. Ez a jobboldal valamiért elhitte, hogy a háborút elvesztett, nevében is szocialista (nemzeti szocialista) német rezsim valójában jobboldali rezsim volt. Innentől kezdve egy kicsit büdös volt jobboldalinak lenni. A jobboldal defenzívába szorult, és a jobboldali politikusok inkább „jobbközép” „mérsékelt jobbközép”, vagy „centrum” politikát hirdettek. Vagyis valami olyat, ami középen volt a szélsőjobb és a szélsőbal között. Csakhogy a szélsőjobb fogalmát mindig a baloldal határozta meg, pontosan úgy, ahogyan ma is, amikor kedvük szerint neveznek szélsőjobboldalinak bárkit, akinek az álláspontjával nem értenek egyet.

Ez a baloldal pedig egyrészt folyamatosan tolta ki a baloldal határait, másrészt folyamatosan deklarált szélsőjobboldalinak, és ezzel diszkreditált olyan álláspontokat is, amelyek korábban elfogadottak voltak. Ez a két folyamat – a baloldal folyamatos balra tolódása és jobboldali vélemények szélsőjobboldaliként történő felszalámizása – oda vezetett, hogy a centrum, a jobbközép folyamatosan balra tolódott. Különösen felgyorsult ez a folyamat az elmúlt 30 évben. Így veszítették el Nyugat-Európa nagy jobboldali pártjai mára jobboldali jellegüket. A jobboldaliság ugyanis nem a politikai palettán vagy a parlamenti ülésteremben való elhelyezkedést, hanem egy értékhalmaznak a vallását és vállalását jelenti. És így lettünk mi – akiknek 30 éve nem változtak a nézetei egy jottányit sem – egyszer csak „szélsőjobboldaliak”. És nagyon úgy néz ki, hogy mi vagyunk a következők, akiket le akarnak szalámizni.

Mi hát a teendőnk? A jobboldalnak szilárdan le kell szögeznie azokat az értékeket, amelyeket magáénak vall, és ezekből egy centit sem engedni – még akkor sem, ha ezek az értékek „idejétmúltak”, „elavultak”, „antidemokratikusak”, „kirekesztők”, „szélsőségesek”, „gyűlölködők”. Ne feledjük: ezeket a jelzőket a baloldal aggatja ránk! Ezzel egy időben a jobboldalnak – politikának, értelmiségieknek, civil szervezeteknek – át kell vennie a kezdeményező szerepet és támadásba kell lendülnie. A baloldallal – és benne a homoszexuális lobbival – szembeni defenzív viselkedést offenzív viselkedésnek kell felváltania. Szerencsére idehaza vannak erre utaló, biztató jelek.

Mindig nehezebb egy területet visszafoglalni, mint egy fel nem adott területet megvédeni. Ha már azonban idáig jutottunk, területvisszaszerző offenzívát kell folytatnunk, amiben benne foglaltatik a homoszexuális lobbi visszaszorítása. Igen, ezt a homoszexuális lobbit ki kell szorítani intézményeinkből, iskoláinkból, köztereinkről. Küzdeni kell olyan politikai döntésért, ami megtiltja a homoszexualitás nyílt utcán való demonstrálását és ünneplését, a homoszexuális jelképek közterületeken és középületeken való elhelyezését, a kiskorúak körében folytatott homoszexuális propagandát. Nem szabad hagyni, hogy ők szorítsanak minket kordonok közé. Mert ha hagyjuk, könnyen odajuthatunk, hogy néhány évtizeden belül magas kerítésekkel körülvett, kicsi rezervátumokból bámuljuk azt a szép új világot, amit a baloldal – és benne a homoszexuális lobbi – létrehozott.

Forrás: 888.hu

RSS
Twitter
PHP Code Snippets Powered By : XYZScripts.com
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial