Vadhajtások

Szentesi Zöldi László: A remegő Merkel

Az élet már csak olyan, hogy egy-egy esemény több szempontból is értelmezhető. Mint Kuroszava híres filmjében, a nézőpontunk határozza meg a narrációnkat. Ha azt mondjuk, hogy egy Angela Merkel nevű embertársunk beteg, akkor természetesen sajnálkozunk. Ha azonban onnan nézzük a történetet, hogy a német kancellárról van szó, leginkább Isten humorérzékéről kell elmélkednünk.

Hiszen van abban valami végzetesen sorszerű, hogy azt a politikust, aki meghívta országába a harmadik világot, éppen a német himnusz alatt fogja el a remegés. Micsoda tragikomikus fináléja egy régen kisiklott politikai karriernek, egyúttal micsoda isteni igazságtétel… A nemzeti himnuszt, amelyet ebben a kultúrkörben minden ember állva hallgat végig, Angela Merkel kancellár már csak ülve fogadja. Ahogyan magára erőltetett, merev mosolyával üldögél a mellé kényszerült politikustársával, ahogyan elégedetten hátradől, hogy milyen frappánsan megoldotta az ügyet, ügyesen szőnyeg alá söpörte a problémát, abban minden benne van. És abban a mozdulatában is, ahogyan idegesen átkarolja magát, szemmel láthatóan attól rettegve, hogy ismét rátör a roham. A cél pedig az, hogy a titok, amelyet orvosai és természetesen ő maga is jól ismernek, nehogy kiszivárogjon. Nehogy kiderüljön az igazság.

A rejtélyes roham a legújabb kori német felvilágosodás kiskátéja szerint ugye, magánügy. Legalábbis azt állítja a statisztika, hogy a német emberek többsége szerint a remegésnek semmi köze a közélethez, Angela Merkel polgártársnő személyes ügyéről van szó. Ha el is fogadjuk ezt a statisztikát – arra persze minden okunk megvan, hogy csak alapos kétkedés után tegyük ezt, hiszen ha a sajtó nem szabad Németországban, a kutatóintézetek, közvélemény-kutató cégek ugyan miért lennének elfogulatlanok? – szóval, ha rábólintunk erre a felmérésre, akkor mindenekelőtt az agymosás mértékéről szükséges gondolkodnunk. Az önálló akaratától megfosztott, egyazon eszmei karámba terelt német polgárok szellemi színvonaláról. Akiknek a többsége – mondom, ha hihetünk a kimutatásnak – már a közügyet és a magánügyet sem képes megkülönböztetni egymástól. Akik nem érik fel ésszel, hogy ha egy kancellár, egy ország királya, köztársasági elnöke, de akár csak államtitkára beteg, az nem lehet magánügy. Akkor, majd ha a hivatalát visszaadta, az lesz. Addig azonban alkotmányos feladatainak ellátása vagy elláthatatlansága a legszigorúbb közügy, hiszen az egész társadalmat érinti, a következmények minden ember életét közvetlenül befolyásolhatják.

A nagybeteg Antall József tudta ezt annak idején, magánlevelezése szép tanúsága a betegsége ügyében tanúsított felelősségérzetének. Igyekezett gondoskodni a folytatásról, lehetőségei szerint tanácsokat, iránymutatásokat szabott munkatársainak, barátainak. Ugyanakkor igaza volt az akkori ellenzéknek, amely azt követelte, hogy tájékoztassák a közvéleményt Antall betegségének részleteiről. Németországban azonban senki nem követel semmit, csend van, illedelmes hallgatás. Ennek ellenére Merkelnek nem azt kellene hazudnia, hogy minden rendben van, mert láthatóan semmi sincs rendben, hanem ki kellene állni az emberek elé, és elmondani az igazságot. Ha ugyanis nemcsak játsszuk, hanem valóban el is hisszük, hogy demokráciában élünk, a politikus nem valami Barbie baba, amelyet két dajkálás közben elrejtünk a sublótban, hanem beszámolási kötelezettséggel rendelkező, felelős tisztségviselő. A népképviselet a nép képviseletét jelenti. És ha az egyik legfőbb tisztségviselő beteg, akkor arról illik tájékoztatni a választókat.

A németeknek ez még nehezen megy. A szabálykövetésbe fognak belepusztulni. Ha valaminek kialakult rendje van, vakon és kétségek nélkül követik. És ha a hazugság ült tort a hazájuknak, akkor arra esküdnek, mert Ordnung muss sein. Számtalan vonzó tulajdonságuk és erényük mellett ez a kollektív jellemhibájuk okozza minden jelen idejű és jövőbeni nyomorúságukat. Nem csoda, hogy a csillogó díszletek mögött lassan megindult a rothadás. A politikai álmoskönyvekben azt olvassuk, hogy ha a polgárok képtelenek a magánügyet elkülöníteni a közügytől, ha elveszítik a józan eszüket, ha átprogramozhatóak egy szempillantás alatt, az semmi jót nem ígér a folytatásra.

Forrás: 888.hu – Szentesi Zöldi László

RSS
Twitter
PHP Code Snippets Powered By : XYZScripts.com
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial