Vadhajtások

Földi László: A kioktatás

A magukat fejlettebbeknek tartó nyugat-európai társadalmak rendszeresen kioktatják az unióhoz később csatlakozó, szerintük elmaradottabb keletieket. Teszik ezt azért, mert bár nem élték meg a szocializmus évtizedeit, ennek ellenére meggyőződéssel vallják, hogy ez az időszak teljesen elbutította a keleti blokkban élőket.

Az Egyesült Államok felszólította Németországot, hogy küldjön katonákat Szíriába, amire a német politikusok, élükön Gerhard Schröder volt kancellárral, meglehetősen felháborodottan reagáltak, visszautasítva az arrogáns amerikai üzenetet. Így szól a minapi hír, amely, összevetve hasonló aktuális eseményekkel, kristálytisztán rávilágít az Európai Unión belül egyre gyakrabban előforduló élethelyzetre, a kettős mércére.

Ebből a gyakorlatból kiindulva a magukat fejlettebbeknek tartó nyugat-európai társadalmak rendszeresen kioktatják az unióhoz később csatlakozó, szerintük elmaradottabb keletieket. Teszik ezt azért, mert bár nem élték meg a szocializmus évtizedeit, ennek ellenére meggyőződéssel vallják, hogy ez az időszak teljesen elbutította a keleti blokkban élőket. Ettől függetlenül is évszázados tradíció, hogy a „Nyugat” mindig is lekezelte a kelet-európai országokat. Emberöltőkön keresztül vindikálták maguknak a jogot, hogy ne csak kioktassanak, de a „rossz tanulókat” meg is leckéztessék a politikai nyomásgyakorlás eszközével.

Így lettek a nyugati liberális fősodortól eltérő országok a lesajnált alsóbbrendű blokkból másként gondolkodó, renitens országok csoportjává, amelyekre azért bizonyos időszakokban és bizonyos célok érdekében folyamatosan szükség volt. Használták őket. A XX. századi háborúkban például nem szövetségesként, hanem csatlósokként tekintettek rájuk. A béke éveiben pedig főként piacok és alapanyag-termelők lehettek, ha bármiféle megbecsülést akartak elérni a nyugati világ vezetőinek szemében.

A lenézettek pedig tűrtek, és még ilyen feltételek között is együttműködtek. Elviselték azt is, hogy a II. világháborút követően odalökjék őket mintegy „pufferterületként” a Szovjetunió befolyási övezetének. Gondolván, ha kitör a harmadik világégés, a hadszíntér lehetőleg Kelet-Közép-Európa legyen. Ekképpen definiálták a helyét Magyarországnak, de ide tartoztak a lengyelek, a baltikumi országok, a csehek és szlovákok, a románok és a teljes Balkán-félsziget is, kivéve Görögországot.

Tényszerű, hogy a felsorolt országok politikai elitje – a dolog természetéből és az egypártrendszerből adódóan – baloldali volt. Ezen politikusok számára a „nagyok” által kimondott igazságok végrehajtása volt a feladat az önálló akarat teljes kiiktatása mellett. Megszokták ezt az életformát, és így adták tovább utódaiknak mind a mai napig. Abból a kényelmes és szervilis alapállásból indulnak ki, hogy a nyugatiak jobban tudják, csak hallgatni kell rájuk, és megtenni, amit kérnek, leginkább, amit utasítanak.

Azután jött egy majdnem rendszerváltás a kilencvenes évek elején, és megjelentek olyan politikai vezetők itt Keleten, akik nem hiszik, hogy saját döntéseikhez feltétlen a külföldet kellene segítségül hívni. És ez döbbenetet és haragot vált ki a balliberális világ gőgös értelmiségéből. Legutóbb éppen tíz német kutatóintézet vezetői protestáltak nyílt levélben, mondván, hazánkban lábbal tiporják a demokráciát, és a politikai ostobaság már odáig terjedt, hogy kormányunk lerombolja a Magyar Tudományos Akadémiát.

Mint sok más esetben, e tárgykörben sem érdekelték a konkrét tények a kritikát megfogalmazókat. Például hogy az MTA nem tűnik el, vagy azt, hogy a kutatási gyakorlat szervezését éppen nyugati modell szerint – eredményorientáltan – kívánják módosítani. Szóval érkezett a modortalan fenyegetőzés és hisztériajáték. Mert ott Németországban mindent jobban tudnak, amihez kétség sem férhet, hisz mi – véleményük szerint – az értelem egy alacsonyabb szintjén állunk. Akkor viszont komoly antagonizmus áll fenn elmélet és gyakorlat között, mert a nyugati vállalatok, intézmények, kórházak, szolgáltatóegységek előszeretettel alkalmaznak Kelet-Közép-Európából érkező, egyetemet végzett és alaposan felkészített szakembereket.

És tegyük ehhez hozzá, hogy a magyar egyetemeken az adófizetők pénzéből folyik az értelmiség képzése. Amiből világosan következik, hogy felkészítésük nem terheli a nyugati országok költségvetését, viszont tudásuk jó néhány szakmában nemcsak eléri az ottani átlagot, hanem meg is haladja. Mert kétszínű és nagyon is álságos az a világkép, amit a „nagyok” képviselnek a „kicsik” irányába. A nagy és kicsi jelző vonatkozhat egy ország méretére, költségvetési hátterére, katonai potenciáljára, de semmiképpen nem a szellemi képességére és felkészültségére.

S ha így nézzük, izgatottan várjuk azt a levelet a nyugati értelmiség tollából, amely arról értekezik, hogy a befektetés nélkül kapott, felkészült munkaerőt milyen módon honorálják az anyaországoknak. A szabad munkaerő-áramlás elve elméletben jó dolog, a gyakorlatban azonban egyirányú út, ami a gazdagabb országok számára jelent operatív előnyt. A vélemény szabad áramlása elé sem lehet falakat építeni.

Amikor például tíz német vezető értelmiségi aláír egy számonkérő kiáltványt, bele kellene gondolniuk abba, hogy fordított helyzetben ők hogyan reagálnának, ha mondjuk Magyarországról bárki és bármiért kritizálná, esetleg számonkérné ezen urakat tetteikkel összefüggésben. Nem is kétséges, hogy nekünk is éppen olyan rövid válasz érkezne, mint Washington irányába a szíriai német katonai részvételre. Szó szerint borítékolható lenne egy rövid, de felháborodott utasítás, valahogy így: senkinek semmi köze hozzá, hogy Németországban mit gondolnak vagy tesznek olyan ügyekben, amely német belügy, legyen az katonapolitikai kérdés vagy éppen tudományos stratégiával összefüggő.

Megjegyzést érdemel, hogy ezzel szemben a magyar kormány illetékesei részletes levélben magyarázták el a Magyar Tudományos Akadémiával kapcsolatos döntésüket és elképzelésük teljes hátterét.

A legszomorúbb az, hogy az úgynevezett szabad nyugati világ – miközben igazságokat osztogat – önmaga csapdájában vergődik, és még arra sem képes választ adni, hogy vajon miért nem tartja be saját alkotmányát és törvényeit, például a nemzetüket pusztító, parttalan bevándorlás kérdésében. Van egy olyan érzésünk, hogy ezt egyszer saját népük fogja számonkérni rajtuk, és nem levélben.

Földi László biztonságpolitikai szakértő

RSS
Twitter
PHP Code Snippets Powered By : XYZScripts.com
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial