Vadhajtások

A liberalizmus alkonya

A totális liberalizmus ugyanis – ami olyannyira nem szabadságpárti, hogy bár elvileg mindent megenged, valójában rendkívül intoleráns – fokozatosan leépíti Európa immunrendszerét. A liberalizmus európai embere nem másokat integrál, hanem hagyja magát asszimilálni az erősebbek által.

Orbán Viktor tusványosi beszéde után idén sem a hazai, inkább a nemzetközi reakciókat érdemes figyelni

Az ellenzéki pártok részben alighanem előre megírt nyilatkozatai ismét megmutatták, hogy beléjük aztán tényleg kár egy félórás előadás, kár a meghatározó politikai ideológiák elemzése, nem tudnak és nem is akarnak kilépni szűk, provinciális kereteik közül.

Az egyik vád szerint a kormányfő elszigetelődött – most aztán végképp, teszem hozzá, mert ezt is már évek óta hallgatjuk –, ami különösen vicces, ha az európai képviseletük zömét elvesztő pártokról van szó. Ez a maga egyszerűségében nyilvánvaló ostobaság, amit cáfolni is felesleges, pláne az uniós pozíciókról szóló vitában megmutatkozó hatékony visegrádi–olasz fellépés fényé­ben. A kritikák másik vonala a liberális szektás meggyőződés, amely szerint a történelem helyes oldalán a birodalomépítők vannak.

Ami azt illeti, utóbbiak valóban makacsul ragaszkodnak vezető szerepükhöz Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is, de pont azért válnak az utóbbi időben még agresszívabbá, mert érzik a vesztüket.

A már említett nemzetközi reakciók fontos tanulsága pedig éppen az, hogy amíg öt éve a komplett nyugati sajtó levegő után kapkodott a rémületes „illiberális demokrácia” hallatán, most több az objektív tudósítás, mint a felháborodás. Ez annak tudható be, hogy az Orbán Viktor által öt éve bedobott fogalom mára nem ijesztő szélsőségesség, hanem egyre inkább a main­stream. A kormányfő éppen azért politizálhat és érvényesíthet magyar érdekeket ma kibővült nemzetközi mozgástérben, mert az egyre több országban meghatározó jobboldali erők számára ő nemcsak egy új irány előfutára, hanem egy olyan ország vezetője, amelyre a gazdaság- és a migrációs politikában is jó példaként lehet hivatkozni.

A keresztény szabadság olyan fogalom lehet, amelybe több politikai erő is kapaszkodhat Európában. A tömeges illegális bevándorlás, a terrortámadások és más, migránsok által elkövetett bűncselekmények korában ugyanis folyamatosan téma, miképp védhetjük meg a szabadságunkat, európai életformánkat. Ezt a meghatározó nyugati liberális elit még nem vette ugyan észre, modellje, a totális be nem avatkozást hirdető laissez faire logika alkalmatlan arra, hogy megóvja Európát.

A totális liberalizmus ugyanis – ami olyannyira nem szabadságpárti, hogy bár elvileg mindent megenged, valójában rendkívül intoleráns – fokozatosan leépíti Európa immunrendszerét. A liberalizmus európai embere nem másokat integrál, hanem hagyja magát asszimilálni az erősebbek által.

Ehhez az egyik fegyverük a nyugati sajtót átható tagadás. Ennek legfrissebb példája, hogy azért támadják a német sajtóban az AfD-t, mert miután a frankfurti pályaudvaron egy eritreai férfi vonat elé lökött egy anyát és gyerekét, a párt egyik vezetője a Twitteren azt kérdezte, mikor védik már meg a német állampolgárokat a határtalan Willkommenskultur helyett. A sajtó szerint Alice Weidel felhasznált egy tragédiát – írják ezt úgy, mintha egyszeri esetről lenne szó vagy valamiféle kivédhetetlen természeti katasztrófáról.

A tagadás ritkán old meg problémákat, más országok belügyeibe, kormányaik döntéseibe azonban Magyarországnak nem szokása beleszólni, és cserébe is ezt várjuk el. Ha a liberális elit fél, hogy doktrínája veszélybe került, jól teszi, mert ez valóban így van. Nyugat-Európában ugyanis egyre több ember mondja ki – szavazatával is nyomatékosítva –, hogy egyrészt biztonságban akar élni, másrészt pedig szeretné, ha gyerekei, unokái nem kisebbségek lennének a saját országukban.

Őry Mariann – Magyar Hírlap