Új magyarországi reklámhadjáratában a Coca-Cola az úgynevezett „másság” elfogadására buzdít. „Love is love”, állítja megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal a cég filozófiai magaslatokban szárnyaló kampánystábja, vagyis „szerelem és szerelem között nincs különbség”, anélkül, hogy egy másodpercnyi időt adnának a metróaluljáró mozgólépcsőjén félig öntudatlanul a plakátra pillantó gyanútlan járókelőnek, hogy feltegye a kérdést:Tényleg? Love is love?
E logika alapján a sült krumpli az sült krumpli, mindegy, hogy ahhoz a McDonald’s-ban kapható, a krumplival csak távoli rokonságban álló, íztelen és egészséget nem kímélő, szottyadt sárga rudacskák formájában jutsz hozzá, vagy egy nívós étterem igényesen elkészített és tálalt, tápláló és ízletes ételeként. A nő az nő, mindegy milyen a kinézete; az ürítés az ürítés, még ha közterületen is történik; hovatovább, a kóla az kóla, nem számít, hogy az a titkos recept alapján készülő – véleményem szerint messze túlértékelt – Coca-Colához, vagy a CBA házilag összetákolt cukros löttyéhez hasonlatos. E logikát követve a börtönből most szabadult negyvenéves pedofil hétéves Mariska iránti szerelme is ugyanolyan szerelem. De a sorozatgyilkos ölés iránti szenvedélye, vagy a transzgender palotapincsik iránt vonzódó, magát félig űrlénnyé átoperáló, emberhez még éppen hogy hasonlatos létező szerelme sem különb annál, mint ami Rómeó és Júlia közt életre kelt.
A Coca-Cola és a hasonszőrű erkölcscsősz nagyvállalatok látszólag a szebb és jobb jövő érdekében, a társadalom iránt érzett kenetteljes felelősségtudatuk jegyében osztanak meg velünk ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem olyan régen a Telekom is hasonló húrokat pendített meg – puszta jóindulatból, természetesen.) Ezek az emberi elmébe alattomos módon beszivárgó mantrák azonban („love is love”; „zéró cukor, zéró előítélet”) távolról sem olyan bölcsek vagy megalapozottak, és távolról sem olyan hasznosak a társadalom számára, mint azt egyesek gondolnák – főleg, ha ezek, a cég szándékait tükrözően, nem-tudatos énünk homályos, átgondolatlan közhelyei maradnak csupán. „Szeressük a másikat”, „mindenkit fogadjuk el olyannak, amilyen” – szép tanácsok ezek, kár, hogy éppen az nem tartja be, aki mondja. Vagy talán szeret minket a Coca-Cola, amikor a nemekkel kapcsolatos természetes felfogásunk miatt ítél el és bélyegez meg bennünket? Ki kérte, hogy nevelje és burkolt megrovásban részesítse a magyar embereket, csak mert azok nem e globális nagyvállalat meglehetősen átlátszó és álszent érdekeit vagy nézeteit képviseli?
Tudjuk, nehéz egy ilyen kis országnak ezekkel az óriáscégekkel hadakoznia, akik a jelek alapján hagyományos értékeink maradéktalan elpusztításának küldetését talán még a profitszerzésnél is előrébb valónak tartják. Amit meg lehet tenni a plakátok eltávolítása érdekében (bár azt mondhattam volna: a Coca-Cola eltávolításának érdekében), azt viszont meg kell tenni. És akkor még nem is szóltunk a többi reklámról és filmről, tévéműsorról és könyvről, rendezvényről és fesztiválról, amelyek kisebb-nagyobb mértékben, többé vagy kevésbé felháborító módon ugyanezt a missziót képviselve igyekeznek országunk és hagyományunk még megmaradt bástyáit minél több ponton meglazítani.Forrás Mediavadasz.info 
