Vadhajtások

Stoffán György: Csövező demokrácia – avagy „rend a lelke mindennek”?

Ha a címben szereplő régi állítás igaz, akkor Magyarországon vagy torz a lélek, vagy nincs. Merthogy rend sincs…

Ha volna, akkor egy normális országban nem csövezhetne a demokrácia jegyében – látszólag – néhány fizetett liberális nyugdíjas, egy minden tiszteletet mellőző, az ország vezetését – és e vezetést megválasztó tömegeket – gyalázó feliratú ócska sátorban, a Királyi Palota és a Miniszterelnöki Hivatal között. Nem a történelmi környezet elrondítása zavaró, hanem mindaz, amit ma tapasztalni vagyunk kénytelenek a tobzódó liberális és nemzetközi kommunista civilek részéről, a demokrácia nevében és okán. Mivel pedig, olyan valami, mint demokrácia nincs, és soha nem is volt, mindössze arról lehet szó, hogy ismét erre az értelmezhetetlen szóra hivatkozva, képtelenek vagyunk elveinket, választóinkat, és az ország vezetésének méltóságát megvédeni. Vagy nem is akarjuk megvédeni?

Hagyjuk e háborús világban érvényesülni az „ahogy esik, úgy puffan” csodálatos, de felelősség nélküli, a választók méltóságát semmibe vevő belpolitikai eseményeket és az ellenzék tobzódását? Kötelező a nemzetben gondolkodóknak folyamatosan elviselniök egy primitív és hazafiatlan, hazudozó, magyarellenes, külföldi támogatásokból élő politikai szerveződés aljas és agresszív magatartását, noha ők a kisebbség? Kötelező a demokrácia-hazugság eme keserű gyümölcsének ízét érezni nap-nap után?

Legalább valami okosabb, érthetőbb vagy elfogadhatóbb magyarázatot kellene kapnia a magyar, nemzetben gondolkodó többségnek azt illetően, hogy miért nincs rend a politikában, miért nincs rend a hétköznapok választási kampányában, s az elnöki rezidencia történelmi környezetében miért lehet a 19-es bolsevikok szellemi leszármazottainak pöffeszkednie egy lerobban sátorban, amelyet össze-vissza pingáltak, amolyan tőről metszett Lenin-fiús (gyurcsányferis) stílusban? Ám, magyarázat nincs, csak egy, amit nem mi találtunk ki: demokrácia van.

Nem, nincs demokrácia! Anarchia van az egész országban. Még akkor is az van, ha a közösségi oldalakon elvicceljük a várbéli sátor látványát. Még akkor is, ha a morbus sacerben és Bechterew-kórban szenvedő idős, kommunista sátorlakók nem látszanak ellenfélnek. Még akkor is, ha szabadon és a bírói döntés ellenére következmények nélkül lehet festékkel locsolni az elnöki rezidenciát, vagy rugdalni Orbán Viktor hungarocellből faragott és levágott fejét. Még akkor is, ha a miniszterelnök halálának lehetőségével és a választók akasztásával élcelődik a társadalom legaljából verbuválódott DK jelöltje. Mert az anarchia is – mint apró cseppekből a zápor – efféle mozaikdarabkákból lesz teljessé. És akkor jön a lámpavas, az agyonverés, a páncélvonat… mint, ahogy ez már egyszer megtörtént csonkolt hazánkban.

Sokan kérdezték az elmúlt időszakban, hogy miért nem írok Gyurcsány Feri nejéről, az ellenzék ilyen-olyan megnyilvánulásáról, a parlamenti felszólalásokról… tehát arról, amiről írni illenék egy újságírónak. A válaszom minden esetben ugyanaz:

Vannak határok, amelyeket az ember nem lép át. Aljasságokról írni annyi, minthogy az ember maga is leereszkedni kénytelen az aljaskodók szintjére. Ebben pedig én nem kívánok részt venni. Nem kívánok hülye prolik miatt bíróságra járni, hiszen sokat jártam már és belefáradtam, beleöregedtem… mert ezekben a sajtóperekben a bírósági statisztika és a bíró politikai befolyása miatt és okán többnyire a feljelentett lesz a vesztes, szemben az igazsággal, erkölccsel és joggal. Hallgatásom másik oka az, hogy immár a jobboldalon is megtapasztalható a gondolkodás súlyos hiánya és a balosokhoz hasonló gyűlölködő elvakultság – egymás iránt is. Vannak elvakultak, akik mindent megmagyaráznak, ha az általam is preferált kormánypártokat bárki joggal bírálja, vagy csak megemlít egy-egy helytelen intézkedést. Sőt: Ilyen esetben kikiáltják Fidesz-ellenesnek a jó szándékkal, és választói jogával élő bírálót… Nos, erre sincs szükségem.
A rendet, a tisztességet, az erkölcsöt ugyanis, nem az újságírónak kell biztosítania. Az újságíró csupán közkatona, tanító, fegyverhordozó… azonban ma a tábornokok nem védik a közkatonát – sem. És ez baj. A sátorozók és anarchisták emberi jogai, az ellenzék büntethetetlen és demokratikus előjogai sokkal fontosabbak, mint a választóké, a békében élni vágyó magyar keresztény állampolgároké. És ez nem bűn… sokkal súlyosabb: hiba!

S azt, hogy mi lesz ennek a nemtörődömségnek, a választók állam által, a demokrácia jegyében eltűrt megalázásának és az állami vezetők méltósága sárba taposásának a vége? Csak sejteni lehet, tudni nem is akarom. Sejtésemet tanúságként azért leírom: A választó elfásul, undora lesz, csalódottá válik és átverve érzi magát. S mert nem erre szavazott ama április 8-án, és mert nincs alternatíva, nem megy el választani. Maradnak az elvakultak, a mindent megmagyarázók, a genetikai seggnyalók, a melldöngetős tablettások, a könyöklők…

Nem elég tehát az, ha a gazdaság jól alakul, a családtámogatás itt-ott nyikorgó rendszere valós problémákat old meg, s egyelőre a migránsokat is sikerül még egy darabig – talán – távol tartani. Ha nincs rend, méltóság és erő, akkor elvesztünk.

Remélem, még időben szóltam…

 

Írta: Stoffán György

 

RSS
Twitter
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial