Alföldi Géza:MÉG ÉL A FAJ!
Október 6. A gyásznak ünnepe. Bitófák árnya, kínja lengi át. Az én lelkemre mégis sohasem Borulnak, hullnak gyászdrapériák. Gondolatban fehérbe öltözöm, A gyásznak ősi, büszke szép jelébe, Fölgyújtom hitem ezüst csillárját, S felemelt fővel felnézek az égre:
Uram, magyarok Öregistene! Köszönő szóm ma Hozzád emelem. Kései fiad esett imáját, Hitet és hálát, fogadd kedvesen! Köszönöm Neked, csordultig szívvel, Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál, S kacagányos hősök tízezerjét; Kik hont szereztek a Duna folyamnál.
Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett, Szent László bárdja rendeket vágott, S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a Magyar szőhetek színes szép álmot. – Baljában kereszt, jobbjában kard, Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos. S hogy Hunyadi János emlékét csak Én, a magyar, szoríthatom magamhoz.
Hogy Kinizsi magyar dalra táncolt, Szájában, kezében három török. S hogy Nyugatra a Kelet tövében Ezer éve a magyar őrködött. Elhullt Muhinál, elhullt Mohácsnál, Mert mindég örök nagy rendelés űzte, Kiverten a puszták hidegjére Őrködni a Krisztus-rakta tűzre.
S mikor a többi falkában jár még, Hadrendekben harcol rég a magyar már. De mégis mi lettünk félvilágnak: Nyereg alatt húst puhító barbár! De nincs még egy népnek Rákóczija, Se Bercsényije, se Mikes Kelemen! A tárogatók vérigfájó hangja Magyarul sír fel az árva hegyeken!
S bár mindég-mindég csak mi vérzünk el, A kevés hősön tömeg gázol át, De amíg éltünk, idegen zászló Meg nem gyalázta magyar vár fokát. Egri nők, Dobó, Dugonics, Zrínyi, Egy: ékkő lenne idegen koronán… Egy?… Ezreket mutatok, kiknek csontja Fordul már csak ki az ekevas nyomán…
Élni tud más nép is, gőggel, szépen. Száz avítt lap fényes múltat takar. De még egy nép nincs ezen a földön, Ki úgy tudjon: halni, mint a magyar! Hősen, boldog mosollyal az ajkán. Nyugodt szép feje fel a felhőkbe ér; Mert mindig tudja, amiért meghal, Az Eszme, a Cél, az mindörökre él!
Nyílós hajnali aradi ködben, Mintha csak Isten szavát értené, Legényes gőggel úgy mentek bátran Istenhez hajló elmúlás felé. Mintha csak ünnepre mentek volna, A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog, Mentek, bemutatni egy kis népért A legszentebb életáldozatot.
S ez a tiszta arc, ez mindig örök. Évezredek óta mindig ilyen. A hősök arca, mártírok arca, Akikben nékünk az Isten ízen. Üzeni, hogy különb vagy, mint mások, Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez, De benned teszem a hős csodákat, Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.
Láttad a holtak arcát a Donnál? És láttad Buda romjai alatt? Láttad a hóban rögesre fagyva, Míg rajta át még tank talpa szalad? Széttépve aknán, véresen, roncsan, Hogy vér glóriázza kihűlő fejét…? Vagy láttad, kötél fonódik torkán; De arcán az Úr keze szentelt jelét?
Az Úr fiai ők, valamennyi. Leborulok szent emlékük előtt. Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább, Mint ezrek, ők, az előttünk-menők! Mutasd, Uram, hogy merre visz az út, Méltónak lenni hozzájuk boldogan! Vezess, Uram, hősi szent csatákra, És oltsd belénk vérük, hogy tudjuk, hogyan!
Fájó mosollyal le ne nézzenek, Mert gyávák lettünk, bitangok talán, S nem merjük az ősi utat járni A „szent szabadság áldott hajnalán” Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad, Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj! Még lesznek vidám arcú harcosok, Mert még él, még él a Hit, és él a: Faj!
