1956 – Erdélyi srácok

A forradalom elmaradt, de a megtorlás nem.

Nem voltak fegyverforgató katonák, senkire sem emeltek kezet, legtöbben még szólni is csak halkan szóltak – mégis kemény börtönévekre ítélték őket.

 

A magyar forradalom ürügyén 1956 őszén és az azt követő években a román állam területén 28 ezer letartóztatás történt, a meghozott ítéletek száma tízezerre tehető, ezek között voltak halálos ítéletek is. Az erdélyi magyarsággal próbáltak leszámolni, értelmiségüket, a gondolkodó munkásosztályt és a diákság új nemzedékét kívánták megtörni egyszer s mindenkorra. Azokat hurcolták meg, akikről feltételezték, hogy idővel kiállhatnak nemzetünk érdekei mellett, kérdezni mernek, gondolkodásra késztethetnek. A vádak légből kapottak voltak – a tizen- és huszonéves „elkövetők” állítólag Horthyt akarták visszahozni, Erdélyt akarták elcsatolni, a társadalmi rendet akarták megdönteni…

 

A koncepciós perek rossz színjátékhoz hasonlatos tárgyalásai nyomán azonban a lehető legvalóságosabb ítéletek születtek. Ezekről az évekről, ezekről az embersorsokról szól Benkő Levente, Papp Annamária és Vig Emese Erdélyi srácok című kötete.

 

A témát jól ismerő riportereknek huszonkét ember nyílt meg, és mesélte el életének e fontos fejezetét. A szerzők felvállaltan nem tudományos szándékkal állították össze könyvüket, ám ez semmit sem von le értékéből, sőt! A gyakran többórás beszélgetéseket megrövidítve, tömörítve, csak a „legjobb” történeteket kiválogatva, olvasmányos formába öntve tárták az olvasók elé azon idők kegyetlen abszurditását, amikor börtön járt annak, aki halottak napján család nélkül maradt íróink elhanyagolt sírját megtisztította és azon gyertyát gyújtott, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművénél március 15-én koszorút helyezett el, annak, aki a hazaszeretetről írt verset, vagy csak naplójában vallott álmaikról, reményeiről.

 

A könyv fényképekkel gazdagon illusztrált. A családi felvételeken édesanyjuk, édesapjuk, testvéreik körében boldog, mosolygós gyerekeket látunk, a vizsgálati fogságban készült hivatalos fotográfiákról megszeppent sihederek tekintenek vissza ránk, s látjuk végül az idős emlékezőket is. Más és más évek és korszakok. A második és harmadik rend fényképei közt ott vannak Szamosújvár, Periplava, Salcia, Stoeneşti, Jilava és Grădina képei, azok a börtönök és kényszermunkatáborok, ahol napok alatt évtizedeket lehetett vénülni.

 

A Baróton, az Erdővidék Múzeumában tartott könyvbemutatón nemcsak az újságírók kötetbe szedett munkája került a középpontba, hanem Oláh János is.

 

A ma nyolcvanéves, köpeci születésű, Baróton lakó férfinak az volt a bűne, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) volt tagja, egy olyan szervezeté, amely a magyarság érdekeit akarta védeni. Kitűzött céljuk érdekében túlságosan sokat nem cselekedhetett, mert egyik társuknál, akit 1958. augusztus 28-án letartóztattak, megtalálták az ő nevét is tartalmazó listát, s néhány nap múlva őt is „begyűjtötték”. Tíz év letöltendőre ítélték, ahonnan végül 1964. június 25-én szabadult. A találkozón résztvevők arról érdeklődtek, milyen volt élete a szabadulást követően, érezte-e utólag a Securitate „gondoskodását”, és mit gondolt 1989 decemberében? Oláh János a kérdésekre csak röviden válaszolt, ám aki kezébe veszi a történelemkönyvnek is beillő kötetet, többet kap, mint a spontán kérdésekre kapott felelet lehet – egy darab XX. századot.

 

Forrás: haromszek.ro nyomán

Check Also

76 évvel ezelőtt született Varga Zoltán, a Fradi legendás nyolcasa

A VargaZoli, aki 234-szer lépett pályára a Fradiban és 85 gólt szerzett. Négyszer nyert magyar …