Vadhajtások

Csurka István: EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT

A forradalom és szabadságharc kérdésköre nemcsak a magyar átalakulás vízválasztója, hanem – akármilyen kicsi ország történelmi tette volt is – a régi és az új világrendet is megosztja. Kitörése idején még tizenéves volt a jaltai rendszer. A forradalom leverése azért volt lehetséges, mert az USA tiszteletben tartotta a háborús világfelosztást és szovjet felségterületnek ismerte el hazánkat.

A forradalom vérbe fojtása után, némi huzavonás késleltetéssel mindkét világhatalmi pólus ráütötte a pecsétet a Kádár-rendszer működésére. És amikor ütött a rendszer végórája, már a közösen elkövetett bűntett is a forradalom emlékezetének elhalványítására késztette őket.

A forradalom eszméjével mindig a status quo szükségletét és parancsát állították szembe. A status quo megőrzése voltaképpen Jalta részleges érvényben hagyását jelentette. Németország ugyan egyesíthető, de a kommunisták átalakulhatnak, és nincs elszámolás.

Magyarországon a szabad választások eredményét egy paktum teszi semmissé és nincs igazságtétel és nincs kivetve a rablott tulajdonból a kádárista elit. Mindez csak ötvenhat szellemének és véráldozatának megtagadásával lehetséges. A rendszert változtató elitcsoportok egyike sem merte maradéktalanul magára ölteni a forradalom lyukas zászlaját. A forradalom keserű és elnyomott figyelmeztetés maradt.

A magyar társadalom nem mert és nem tudott szembenézni a saját világtörténelmi jelentőségű tettének követelményeivel. A forradalom kérdésfeltevése ugyanis nem szocializmus vagy kapitalizmus volt, hanem mélyebb és igazságosabb: kié legyen a tőke, ha tőkés rend lesz, kinek a szabadsága legyen a szabadság, ha szabadság lesz. Mindenkié, vagy csak a felsőké?

Kétségtelen tény, hogy 1989 magyar társadalma már romlottabb és betegesebb volt, mint ötvenhaté. De a forradalom szellemiségét, magyarságtudatát, nemzeti fellángolását éppen azért kellett háttérbe szorítani, hogy a beteg állapot fennmaradhasson.

A szabad választások utáni rendszer 800 ezer volt párttagot vett át. Ezeknek a magyaroknak a munkájára, sőt hozzájárulására az új rendszernek szüksége lett volna. Azáltal azonban, hogy a forradalom szellemiségét nem emelték erkölcsi alaptétellé, hogy a forradalomhoz való viszonyát nem kellett mindenkinek magának is tisztázni, hogy a közéletben lehetséges volt az úgynevezett változás után is kettős magatartást tanúsítani, hogy senkinek nem kellett elismernie: évtizedekig egy olyan szerv tagja volt, amely vérbe fojtotta a magyar forradalmat, amely ellenforradalmat hazudott, az már voltaképpen megfordította a dolgot: nem a forradalom valódi örökösének tekinthető és kényszer következtében hallgató nagy többséghez igazodott a 800 ezres kisebbség, hanem fordítva.
Az új rendszer is hallgatott a forradalom lényegéről, nehogy megsértse a forradalmat eltiprókat, örököseiket, táborukat. Ennek egyenes következménye, hogy most, 1994-ben, a forradalmat eltipró különítményesek egyike a miniszterelnök.

Az 1994-es választási eredmény az 1990- es paktum folyománya. A választási eredmény voltaképpen a forradalom másodszori elfojtása és megszégyenítése.

A magyar társadalom most szerencsétlenebb állapotban van, mint 1957-ben, amikor a keserű poharat kellett kiinnia és meg kellett hajolnia a túlerő és az árulók akarata előtt. Akkor ugyanis egy jól végzett, sőt hősies teljesítmény állt mögötte. Most pedig félmunka, árulások és a kisszerűségek halmaza.

Most ugyanaz az ellenforradalmi rendszer kezdi meg berendezkedését, mint annak idején Kádár- Münnich alatt. Azt akarják bebizonyítani, hogy mindez a piacgazdálkodás körülményei között is lehetséges. Törekvéseik hasonlóak elődeikéhez: megtörni minden lehetséges ellenállást, s utána békejobbot nyújtani mindenkinek, aki elfogadta a diktátumot. Ajándékozni akarnak és gút-bácsiskodni. A fontos számukra, hogy a nemzet ne vegye észre, mi történik vele.

Ezért van ma kétszeres, százszoros jelentősége minden fohásznak, ami ötvenhat szent egébe száll fel, minden kézfogásnak és minden elszánt magyar szembenézésnek, amely a forradalom jegyében történik. A mi küzdésünk mindig reménytelennek látszik, és mégis mindig leveretéseink tartják életben nemzetünket.

(Elhangzott: 1994-ben, megjelent a Havi Magyar Fórum 2015. októberi számában.)