Vadhajtások

„Aki izgalmas, hasznos és szép életre vágyik, ne Nyugatra menjen!”

Párizsban született, édesapja francia, édesanyja magyar. Otthonosan mozog mindkét nyelvben, kultúrában, országban, mégis Magyarországra húzta a szíve. 22 évesen költözött haza abba az országba, ahova számtalan meghatározó gyermekkori élmény és öröm köti. Itthon megalapította a Visegrád Post nevű hírportált, hogy a közép-európai térség iránt érdeklődő nemzetközi olvasótábor több nyelven is olvashasson árnyaltabb híreket térségünkről. Almássy Ferenc újságíró a hazaköltözésről, a hazaszeretetről, a francia aktuálpolitikáról és kis országunk szerepéről az európai térségben.

– Hogy került a család Franciaországba?

– Magyar édesanyám 1986-ban költözött Párizsba, miután megismerkedett francia édesapámmal. Rajta kívül néhány rokonom 1956-ban Észak-Amerikába költözött, de a családom többsége anyai ágon itthon él.

 

– Milyen volt a franciaországi gyerekkor?

– Nem szerettem az iskolát, sokat verekedtem. Nagyon korán, hétévesen kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi is vagyok én: magyar vagy francia? Van-e olyan, hogy egyszerre mindkettő? A családom mindkét kultúrában nevelt; ugyanúgy meséltek nekem franciául, mint magyarul. Kazettán néztem a magyar népmeséket Párizsban, és otthon mind a két nyelvet beszéltük. Sőt, édesanyám, aki gyógypedagógus, megtanított írni és olvasni mindkét nyelven, mielőtt bekerültem volna a francia általános iskolába.

Minden nyaramat itthon töltöttem, gyerekként a falusi élet a kilencvenes években Magyarországon maga a paradicsom volt. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy érzelmileg is kötődjek Magyarországhoz.

 

– Mi maradt meg leginkább ezekből a nyarakból?

– Egyik magyar nagynénim elmesélte, hogy hétéves koromban megkérdezte tőlem, hol szeretek lenni jobban: itthon, vagy Párizsban. Erre azt válaszoltam, hogy bár Párizsban van a legtöbb barátom, itthon van a szabadság: a strandok, a lángos, a házi lekvár, a felnőttek nélküli szabad kószálás a többi gyerekkel a faluban… Fantasztikus élmények voltak. Arról nem is beszélve, hogy itt tapasztaltam meg életemben először, milyen a közösségi élmény: hogy a felnőttek együtt sütnek, a bográcsban készítik a finom ételeket, és közben együtt nótáznak… Mindez mély nyomot hagyott bennem.

 

– Ugyanezt a valóságot tapasztaltad, mikor 2010-ben hazaköltöztél?

– 22 évesen Párizsból Budapestre költözve nagy örömmel találtam meg újra a magyar ízeket, és volt szerencsém továbbra is élvezni a családi és baráti sütögetéseket. Már nem csak nyaraltam, hanem valójában ide jöttem élni. Megismertem a disznóvágásokat, a pesti bulikat, a minőségi kulturális eseményeket, a kézműves fesztiválokat – és nyilván találkoztam olyan dolgokkal is, amik kevésbé tetszettek. Ez természetes, hiszen amikor az ember mindennapját tölti egy országban vagy egy városban, alaposabban megismeri.

Így a viszonyom Magyarországhoz megváltozott: nem volt többé a nyári paradicsomom, hanem az új hazám lett, minden jó és rossz dologgal együtt. S megtanultam szeretni Magyarországot azért, ami, nem csak úgy, ahogy francia életemben ismertem és elképzeltem.

 

– Mikor érett meg benned a döntés, hogy haza szeretnél költözni?

– Már az általános iskola után szerettem volna világot járni. Érettségi után matek szakra mentem egyetemre, közben történelmet is tanultam a Sorbonne-on. Mellette dolgoztam építkezéseken is, végül eldöntöttem, hogy építészmérnök leszek. De amikor több betekintést nyertem a szakma mindennapjaiba Párizsban, nagyon elkeseredtem. Azt láttam, hogy tekintélyes összegű közpénzeket lopnak a nagy cégek, migránsokat használnak szinte rabszolgamunkára, alulfizetett lengyel vendégmunkásokkal üríttetik ki az azbesztet a Szajnába hajnalban – és ezt még sorolhatnám. Nem akartam ebből többet látni, mi több, része lenni. Így lelkileg összetörve otthagytam az egyetemet, és amikor nyáron ismét Magyarországra jöttem, azt gondoltam, hogy talán most lenne itt az idő, hogy hazaköltözzek. Lesz, ami lesz. Mindenképp radikális változásra volt szükségem. A francia politikai hangulatot is nehezen viseltem már. Október 23-án költöztem haza, konkrét tervek nélkül. De ez volt életem legjobb döntése.

– Milyen a francia politikai hangulat? Miben más, mint az itthoni?

– Nehéz erre röviden válaszolni. Franciaországban a liberalizmus nagyon erős. Nem elég erős a jobboldali erő, a kereszténységnek pedig nincsen helye a közéletben.

A franciák többsége a saját hagyományaikat lenézi, gúnyolja. Ha valaki hazafi, és sokallja a bevándorlók számát, akkor egyből nácinak nevezik. A hazafiasság, a lokálpatriotizmus, a rendes polgári viselkedés, a keresztény életmód, a tisztességes munka – ezek mind a liberalizmus célkeresztjében vannak.

Szociálisan ciki vállalni a hazaszeretetet, és az öncenzúra olyan erős, mint amilyet csak Fehéroroszországban tapasztaltam. Érdekes ellentmondás, hogy a magukat gyakran a legtoleránsabbnak és legdemokratikusabbnak feltüntető liberális erők bizonyulnak a legszélsőségesebben intoleránsnak az eltérő véleményűekkel szemben.

– Milyen fogadtatásban részesültél itthon?

– Vicces volt, amikor mindenki őrültnek nézett, hogy miért költözöm el „Amélie csodálatos világából Mordorba”… Döbbenten hallgatták barátaim, amikor elmagyaráztam, hogy nekem jólesik a pesti élet, mert számomra Budapest egy békés, biztonságos és jó tömegközlekedéssel rendelkező város, ahol van lélegezhető levegő és ahol nem kell verekednem vagy folyton vigyázni a zsebeimre. Amikor a francia bevándorlási helyzetről beszéltem, sokan azt felelték, hogy „nem mondom, hogy hazudsz, de nem tudom elhinni”. 2015-ben aztán itthon is megváltozott a közvélemény, amikor több százezer ember vonult át az országon Nyugat fele. Kicsit Kasszandrának éreztem magam, hiszen a jövőből jöttem, Nyugatról jöttem, már lassan tíz éve mondom, hogy milyen veszély fenyeget, de sokan nem hitték vagy nem értették, nem is tudták elképzelni.

Létezik itthon egy bizonyos kisebbségi komplexus a Nyugattal szemben, pedig nincs miért.

– Itthon elindítottad a Visegrad Post című hírportált azzal az elképzeléssel, hogy több nyelven lehessen árnyaltabb híreket olvasni Magyarországról.

– A hírportál fő célja, hogy közép-európaiak, illetve Közép-Európa iránt érdeklődők hozzáférhessenek független, konzervatív, keresztény és közép-európai szempont szerint megírt elemzésekhez erről a térségről. Témáira való tekintettel a lap politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális kérdésekkel foglalkozik. A VP szeretné pótolni a közép-európai jobboldali, nemzetközi média hiányát, és egy olyan nemzetközi szintű véleményformáló orgánummá akar válni, amely hiteles híreket és elismert elemzéseket közöl. A lapra forrásként hivatkozott már például a brit konzervatív The Guardian napilap és a francia Le Monde. A szerkesztőség tagjai egy független, összetartó, keresztény és hosszútávon semleges Közép-Európában gondolkodnak, ami remélhetőleg a többpólusú világrend egyik erős pólusa lesz, és ahol a rend, a biztonság és a jólét uralkodik. Mintegy napi ezer olvasónk van, ebből a fele francia, de sok az amerikai, magyar és a lengyel is.

– Hogyan lehetne több fiatalt arra bátorítani, hogy költözzön haza?

– Fontos megértetni a fiatalokkal, hogy a Nyugat nem Eldorádó. Folyamatosan változik a világ, a Nyugat pedig véleményem szerint nagyon rossz útra tért. A liberalizmus egyre jobban totalitáriussá válik, miközben a gazdasági neoliberalizmus egyre jobban növeli a gazdasági egyenlőtlenséget az emberek között. Közép-Európában most erős gazdasági fellendülés van.

Aki izgalmas, hasznos és szép életre vágyik, ne Nyugatra menjen mosogatni bevándorlók közé, hanem itthon vegyen részt egy új, etikus és felelős gazdálkodás és társadalom kiépítésében. Mindehhez ügyes és bátor fiatalokra van szükség.

Ezért is kell bátorítani minden ismerősünket, aki külföldre ment, hogy inkább itthon próbálja a jövőjét építeni. Nyilván mindig zöldebbnek tűnik a fű a szomszédnál, érdemes fiatalon utazni, külföldön dolgozni, tanulni, nyelvet tanulni, hiszen minden tapasztalat jó. De annak, aki igazán szereti a szülőföldjét, mindig hiányozni fog, és nincs az a pénz, ami el tudja feledtetni a honvágyat.

Forrás: Kepmas.hu