Szigethy Gábor Kossuth-díjas színházi rendező Babits Mihály A magyar jellemről írt gondolataihoz Ezerkilencszázharminckilenc című előszavában így fogalmaz:
„Ady mondta: fölolvaszt a világ kohója s elveszünk, mert elvesztettük magunkat; ha a nagy tülekedésben szellemmel, cselekedettel nem bizonyítjuk újra és újra, hogy magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk. Ám ha az írástudók némelyike is arról ábrándozik: bujdosó magyar helyett lenne inkább német vándor, akkor nincs jogunk a megmaradáshoz. Nem elzárkózni s nem feloldódni. Nem behódolni a nagyobbnak, erősebbnek. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot.”
Vajon a kommunizmus gyökereiből táplálkozó liberális médiamunkások, politikusnak titulált balhévezérek, képviselők a magyar és az európai parlamentben értik-e ezeket a szavakat? Tőlük kérdezem, akik nap mint nap támadják saját hazájukat, nemzetüket, konspirálnak idegen hatalmak képviselőivel. Tőlük, akik nem akarnak magyar templomot építeni, mert félnek Istentől.
Félnek mindentől, ami keresztény, ami nemzeti, rendpárti, a hit és a szeretet erejéről szól. Tőlük kérdezem, akik a népük ellen kampányoltak Romániában és Szlovákiában, akik a NATO-hoz fordultak liberális világuk erőszakos támogatásáért, akik A dzsungel könyvéhez kötik a 15 millió magyar összetartozásáról szóló dalt. Akik többre tartják az illegális beözönlőket saját nemzetük száz éve kiközösített tagjainál és ócsárolják a székely himnuszt.
Tőlük kérdezem, akik nemmel szavaztak az Európai Bizottságra, hisz nekik nem tetsző magyar honfitársuk is benne van, akik vigyázó szemeiket uniós biztosnak megválasztott nemzettársukon tartják, hogy mielőbb visszahívható legyen.
Csak úgy, balhéból, mert a nolimpia bejött. Tőlük kérdezem, akik inkább lennének „német vándorok, mint bujdosó magyarok”, mert az előzőért van, aki jól fizet, azt utóbbi viszont nehéz sors. Végül is miattuk ne lenne magyarként jogunk a megmaradáshoz?
Miattuk, akik könnyen átértékelik az eredendő értékeket, emberi jogokká emeltek devianciákat, és ebben a léttudatban akarnak új világot teremteni. Nem a szabadság, hanem a szabadosság világát, amelyben nincs rend, kihal a természetesen emberi, melyben az anarchia a vezénylőelv, amelyben feloldódik és eltűnik a nemzet, a múltunk, a történelmünk.
Árulkodnak, hazudoznak, fenyegetnek, mert gyengék. Szimbolikus konfliktusokat gerjesztenek, mert a valódi konfliktusokat nem tudják kezelni. Nincs rá érvük, nincs más eszközük, csak a támadás, a cinizmus, a balhé, a k…rva erős képek kitalálása, majd a csillagos ég letagadása. Vajon az ellenzék mit vall a magyarságról? Ne jöjjenek a XXI. század modern eszméivel, mert semmi értelme, hogy átminősítsék az értékeket.
A magyar ezer éve magyar, s az évszázadok nem változtatják meg a magyarság lényegét, amely Babits szerint „történelmi jelenség. S hogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség.” Persze az ellenzék lehet kozmopolita, nincs azzal semmi gond. Éltek kiváló kozmopolita magyarok, elég, ha Munkácsy Mihályra, Liszt Ferencre vagy éppen Andy Vajnára gondolok. De ők soha nem árulták vagy adták el magyarságukat. Sosem rúgtak bele a nemzetükbe vagy nemzettársaikba, főként nem a hatalomért. Mert volt saját hatalmuk: az emberség, az alkotás és a tehetség hatalma.
Cseh Katalin kikérte magának, hogy más mondja meg, ki a magyar. „Senkinek nincs joga arra, hogy egyoldalúan eldöntse, hogy ki cselekszik a magyar nemzet nevében és ki nem. Minden magyar állampolgárnak egyformán joga van arra, hogy maga döntse el, mit tekint a magyar nemzet, a magyar emberek érdekének.” Elemezhetném a mondatot a maga bugyutaságában is, hiszen ha senkinek nincs joga, hogy egyoldalúan eldöntse, hogy ki cselekszik a magyar nemzet nevében, akkor mégis miként van joga, hogy maga (egyoldalúan) döntse el, mit tekint a magyar nemzet érdekének?
De hagyjuk is, és fogadjuk el a gondolatot. Ha így van, akkor én is eldönthetem, hogy mi a nemzet érdeke. Szerintem biztosan nem az a globalizmus mocska, a hazugságcunami, a NATO-beavatkozás kérése, és nem nemzeti érdek Medgyessy Péter ünnepi pezsgőzése sem december elsején, Románia legnagyobb nemzeti ünnepén.
Nézzünk a választási számadatok mögé, és rögtön evidenssé válik, hogy melyik oldal döntése áll közelebb a többség akaratához. Olyanok, mint a jelenlegi ellenzék, mindig is voltak a magyar történelemben. Száz évvel ezelőtt is.
Csak akkor Károlyi Mihálynak, Kun Bélának, Szamuely Tibornak hívták őket. Kisebbségben bár, de voltak olyanok, akik a maguk meghatározta nemzeti érdeket piszkos módszerekkel kényszerítették rá az országra, akár Edvard Benešsel vagy Tomáš Masarykkal is összefogva. Így aztán nem lehet véletlen, hogy az országgyűlés 1921-ben elfogadott egy alkotmányos jelentőségű törvényt (III. törvénycikk) az állami és társadalmi rend fokozottabb védelméről, amely többek között így rendelkezett:
„7. § Aki olyan valótlan tényt állít vagy terjeszt, amely alkalmas arra, hogy a magyar állam vagy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsa vagy hitelét sértse, vétséget követ el, és öt évig terjedő fogházzal büntetendő. A büntetés tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttassék […].
8. § Aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”
Ezek a rendelkezések nem arról szólnak, ami miatt most megint jogállami deficitet kiáltanak: hogy ha a munkahelyeiken trágárkodnak, primitív módon viselkednek, ahogy még a kocsmában sem szokás, büntetést kell fizetniük.
Ezek a paragrafusok arról szólnak, hogy nem alázzuk a hazánkat sem szóval, sem cselekedettel, nem használunk nemzetgyalázó kifejezéseket, nem hazudozunk róla, nem csorbítjuk a becsületét és a hitelét, mert az bűncselekmény és börtön jár érte.
Való igaz, egy állampolgár sem határozhatja meg másnak kötelező erővel egyoldalúan, hogy mi a nemzet érdeke, de egy kilenc éve kétharmados többségű legitim és legális hatalom megtehetné. És ha megtenné, milliók támogatnák ezt a döntést.
Bencze Izabella – Magyar Nemzet
A szerző jogász