Vérzivataros időkben, a második világháború legvégén látta meg a napvilágot. A kicsiny Fejér megyei község, Vál éppen a frontvonalba tartozott, amikor Varga Zoltán született, így az 1944 utolsó napjaiban világra jött csecsemőt csak 1945. január 1-jén anyakönyvezték. Eszmélésének éveit szülőföldjén töltötte, ahol kedvelt tevékenysége az állatok legeltetése, őrzése volt. Édesapja kőműves volt, és mint sok más mesterember, ő is Budapesten kapott hosszú távra is megélhetést jelentő munkát. Ennek révén az 1950-es évek elején a Varga-család felköltözött a fővárosba. A költözés alapvető fordulatot jelentett az alig hétéves kisfiú számára, hiszen nem csupán a korábbi vidéki életet cserélték fel a városival, de közvetlenül a Belváros szívébe, a Veres Pálné utcába költöztek. A korábban Válon sok időt egyedül töltő gyermek nehezen teremtett kapcsolatot a többi hasonló korú társával, rátalált azonban egy olyan barátra, amely azután egészen halála pillanatáig hűséges és elválaszthatatlan társa lett.
Ez volt a labda.
Csakhamar kiderült, hogy a nem túl beszédes és barátkozó Varga-fiút páratlan tehetséggel ajándékozta meg a Jóisten. Hirtelenszőke haja és meglehetősen sovány termete miatt amúgy is kitűnt a Károlyi-kertben futballozó többi gyermek közül, ám kimagasló focitudásának eredményeként szinte pillanatok alatt a helyi grund legnépszerűbb személyisége lett. A munkából hazatérő meglett férfiak is áhítattal figyelték, amint a szőke srác bűvöli a labdát. Rövidesen kiérdemelte a roppant megtisztelő „kis Puskás” becenevet.
A Ferencváros gyerekcsapatába kerülve Varga Zoltán első edzője Hajabács Géza volt, akiről egészen a haláláig megkülönböztetett tisztelettel beszélt. Az alapvetően zárkózott, magányos és magának való Varga rögvest magáénak érezte a Ferencváros rendkívüli atmoszféráját, azt a sajátos és egyedi közeget, amelyben – mint egy igazi, nagy családban – mindenkinek meg volt a maga helye, és amelyben létezett ugyan szigorú hierarchia is, ám a családtagokat megillető tisztelet és megbecsülés is járt mindenkinek. Varga Zoltán a maga rendszeretetével és alázatos hozzáállásával alapvetően otthon érezte magát a Fradi-családban. Igaz ez még akkor is, ha a visszásságokat – amelyek bizonyos területeken azért jelen voltak a legnépszerűbb magyar csapat háza táján – már ekkor is nehezen viselte, sőt, későbbi disszidálása egyik fő okaként emlegette.
Tehetsége azonnal szemet szúrt mindenkinek, nem véletlen, hogy 1961. június 27-én, a bolgár Dunav Ruszte elleni felkészülési meccsen mindössze 16 és fél évesen már pályára léphetett a felnőttek kezdőcsapatában. Augusztus elején aztán bajnokin is debütálhatott, köszönhetően a felnőttek edzőjének, Dodó bácsinak, azaz Mészáros Józsefnek, aki Hajabács Gézához hasonlóan nagyon megszerette a keseszőke tehetséget, és aki azonnal észrevette, hogy Varga Zoltán személyében egy öntörvényű zsenivel van dolga.
Innentől kezdve egészen 1968-as disszidálásáig kirobbanthatatlan lett a Ferencváros kezdőcsapatából. Négyszer lett magyar bajnok, további két-két alkalommal pedig ezüst, illetve bronzérmes. Részese volt a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi kupagyőzelmének, amikor is 1965-ben megnyerték a Vásárvárosok Kupáját (VVK). A létszámában és képességeiben egyaránt hatalmas konkurencia ellenére a válogatottaknál is szóhoz jutott. A felnőtt válogatottban 12 alkalommal szerepelt, Európa-bajnoki bronzérmet nyert, és tagja volt az 1964-ben Tokióban aranyérmet szerző olimpiai válogatottnak is. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódik, hogy pályafutása harmadik nagy formátumú edzőjével, Lakat Károllyal 1963-tól az olimpiai válogatottnál, 1967-től pedig a zöld-fehéreknél is együtt dolgozott. Kapcsolatukra mindketten egyaránt szeretettel emlékeztek vissza.
1968 októberében – először életükben – egyszerre kaptak külföldi útlevelet feleségével, aki akkor már a szíve alatt hordta első gyermeküket. Varga Zoltán Mexikóban tartózkodott az olimpiai játékok színhelyén, felesége pedig Belgiumban egy turistacsoport tagjaként. A kitűnő labdarúgó rövid hezitálás után úgy döntött: olimpiai eskü ide, nyitómeccs oda, nem lesz több alkalom családostól külföldön maradni. Olimpiai válogatott csapattársa, a honvédos Kocsis Lajos kölcsönadta neki 200 dollárnyi költőpénzét, majd engedély nélkül elhagyta a magyar olimpiai csapat szállását. Eltűnt az őt keresők elől és különös viszontagságok árán Európába repült. Akkori szóhasználattal élve disszidált. Soha nem bocsátotta meg saját magának sem, hogy az olimpia előtt hagyta ott a csapatot, ám – mint többször is nyilatkozta – nem volt más választása.
Innentől vette kezdetét külföldi karrierje, amely teljes egészében leképezte Varga Zoltán egész pályaívét. Egyszerre voltak ugyanis megtalálhatók benne a káprázatos felvillanások (az évszázad legjobb játékosai közé választották Skóciában, az év gólját szerezte Hollandiában, kulcsszereplője volt a Borussia Dortmund feljutásának), illetve az olyan epizódok, amelyek a személyét gyakran utolért meghurcoltatások, hányattatások listáját növelték. Bár futballtudását mindenütt maximálisan megsüvegelték, mégis: szinte évenként váltott csapatot. Végül aztán Németországban telepedett le, és bár a legmagasabb szinten való edzői munka reményében elvégezte a világhírű Kölni Edzőképző Főiskolát, csak alacsonyabb osztályú csapatoknál kapott futballtréneri munkát. Éppen ezért az 1980-as évektől civil foglalkozása mellett dolgozott csak a labdarúgásban. Főállásban biztosítási ügynök lett, ahol a kezdő ügyintéző-tanoncból – ahogyan önmagát jellemezte: olimpiai bajnok fénymásolóból – néhány év leforgása alatt a Casco-részleg vezetőjévé küzdötte fel magát.
1991-ben hazajött, hogy pályára lépjen azon a gálameccsen, amelyet korábbi csapattársa, Albert Flórián 50. születésnapjára szerveztek. Egyszerre volt felemelő, de ugyanakkor megdöbbentő is, hogy a Fradi-szurkolók milyen elképesztő rajongással és szeretettel veszik körül 1968-as disszidálása és több mint húsz évnyi távolléte ellenére is. A mérkőzés alatt minden labdaérintését üdvrivalgás fogadta, a meccs után pedig többen sírva érintették meg még a mezét is. Ekkor derült ki, hogy Varga Zoli azon kevesek egyike, akinek még életében sikerült legendává válnia, s talán ekkor merült fel először annak lehetősége, hogy egyszer szerepet kaphat itthon edzőként is.
El is érkezett a nagy pillanat, amikor 1996 őszén a szurkolói támadások miatt lemondott Novák Dezső helyére a Ferencváros akkori vezetése hazahívta a kispadra Varga Zoltánt. Egycsapásra az érdeklődés középpontjába került, és nemcsak a múltja, valamint a frissen ráruházott feladat miatt, de azért is, mert nyilatkozatai, megnyilvánulásai egy új világot, egy idehaza addig teljességgel ismeretlen szemléletet is megjelenítettek. A valódi profizmus köszöntött be általa az Üllői úton. A rossz játékot rossz játéknak, a gyenge teljesítményt gyenge teljesítménynek nevezte a nyilvánosság előtt is, és nála nem voltak érinthetetlen játékosok, kizárólag a pályán mutatott produktum számított. Mindez teljesen új volt a labdarúgásunkban akkorra már gyökeret eresztő mismásoláshoz, mellébeszéléshez képest. Egy volt csak a baj ezzel: ismerve a közeget, kódolva volt, hogy előbb-utóbb konfliktushelyzet áll majd elő. Ez be is következett. Mivel a klubházon belül is voltak olyanok, akiket egyre jobban zavart Varga eredményességgel párosuló tevékenysége, a kulcsjátékosokat is igyekeztek ellene hangolni. A csapatkapitány, Telek Andrással kenyértörésre is került a sor, Telek távozni kényszerült, s részben ezért, részben Varga kérlelhetetlen hozzáállása okán a tavaszi idényt már egy mesterségesen felfokozott állapotban játszotta végig a Ferencváros. Lényegében mindvégig ott lebegett Damoklész kardja Varga feje fölött. Emlékezetes volt a hírhedt „hatpontos ultimátum”, ami a Videoton elleni döntetlen után Varga Zoli bukását eredményezte volna. Ám a szurkolók megdöbbentő erejű kiállása visszakozásra késztette a tömegtől megijedő Fradi-vezetést, s végül Varga mégis edző maradhatott.
Az ilyen körülmények között kivívott bronzérem arannyal ért ugyan fel, ám Vargát ennek ellenére kirúgták az Üllői útról. A legnépszerűbb magyar csapat, a Ferencváros hosszú ideg tartó züllése akkor vette kezdetét, s egészen a mostani vezetés szerepvállalásáig kitartott. Varga Zoli egy ideig még tovább próbálkozott, hogy megváltsa a magyar futballt. Edzősködött a Honvédnál, Dunaújvárosban, Diósgyőrben, és Győrött is. Szakmai rátermettségét igazán csak a számára nyugodt hátteret biztosító Dunaújváros csapatánál volt módja bizonyítani. Itt előbb élvonalba vezette a hosszú évek óta másodosztályban sínylődő csapatot, majd az NB I-ben is élcsapattá kormányozta a vasgyáriakat, lerakva a később bajnoki aranyat nyerő együttes alapjait.
A többi állomáshelyén azonban eredménytelen maradt, már amennyiben kizárólag a győzelmeket és a sikereket tekintjük egy edző eredményességi fokmérőjének. Viszont, ha az egyéb szempontokat is mérlegre tesszük, teljesen más képet kapunk. Megnyilvánulásai alapján Varga Zoltánról rövid idő alatt kiderült, hogy a legnagyszerűbb, legprofibb gondolkodású magyar futballszakemberek egyike, és megfelelő kiállás, egy valódi támogató háttér mellett – a hozzá hasonló szakemberekkel karöltve – a magyar futball általános állapotán is javítani tudott volna. Páratlan érzéke volt a tehetségek észrevételére, viszonylag rövid edzői karrierje is számos példával szolgált erre. Emellett kendőzetlen őszinteséggel tárta fel a magyar futballban fellelhető visszásságokat, amelyek – szerinte – eleve meggátolják labdarúgásunk felemelkedését. Amíg életében legtöbbször lehurrogták kritikus észrevételeit, halála óta egyre többen idézik meglátásait, és vetik fel ugyanazokat a problémákat, amelyeket korábban ő pedzegetett először. Más kérdés, hogy időközben eltelt másfél-két évtized, ami alatt a magyar labdarúgás lemaradása tovább nőtt...
Varga Zoltánt szinte mindenki, mint labdarúgót, esetleg, mint edzőt őrzi emlékezetében. Csak kevesek előtt ismert, hogy emberi tartásában, ha lehet, még a sportemberit is felül tudta múlni, így érdemes erről is szólni néhány szót. A tevékenységét ismerő legtöbb embernek szinte azonnal az jut eszébe róla, hogy nem volt kompromisszumra képes ember. Még szívbéli tisztelői is gyakran, mint hibát, rótták fel neki kérlelhetetlenségét. Pedig ez csak jellemes személyiségét, egyenes természetét mutatta.
Ma már, a videómegosztó programoknak hála, számos felvételen idézhetjük fel Varga Zoli gondolatait. Szinte megdöbbentő, hogy az 1980-as évek közepén, vagy végén vele készült beszélgetésekben ugyanaz a tekintet néz a kamerába, mint 15 vagy 20 évvel később, és nemcsak a tekintet tisztasága, de a mondanivaló is ugyanaz. A legfontosabb emberi tulajdonság az őszinteség, az előrelépés feltétele pedig a kemény munka – hirdette Varga mindvégig. Ő szemernyit sem változott, erre a vele készült interjúk szolgáltatnak eleven példát. Más kérdés, hogy a hazai közeg sem változott, így valóban csak idő kérdése volt, hogy mikor generálódik konfliktus, s mikor hangzik el Vargáról a megfellebbezhetetlen verdikt, miszerint összeférhetetlen.
Legjobb, ha szó szerint idézzük, Varga Zoltán hogyan látta önmagát ebben a kérdésben: „Sokan mondták nekem, hogy hiányzik belőlem a kompromisszumra való hajlandóság. Én belátom, hogy bennem nincs elég kompromisszumkészség, pedig kellene. De, amikor ezen gondolkodom, mindig eszembe jut, hogy nem is lesz. Gyerekkoromban elromlott bennem valami. Soha nem tudtam hazudni. Nem tennék olyat, amivel nem értek egyet, mert nem tudnék aludni: egy perc nyugalmam nem lenne azután. Én a rosszra soha nem fogom azt mondani, hogy jó. És azt sem hiszem, hogy a távolabbi célokhoz hazugságokon és jellemtelenségen keresztül vezetne az út. Én ezért maradtam fiatal, ahogyan sokan mondják: olyan, mint egy kisgyerek. Ez egyfajta naivitással is együtt jár. Életem során sokan becsaptak emiatt, de nem bántam meg semmit. Lehetett volna könnyebb az életem, de ha tükörbe nézek, azt látom: az én szemem mindig nevet...”
Életpályája, különösen annak második fele, amely 1996-tól már ismét a szemünk előtt zajlott, hűen visszaigazolja Varga Zoltán önjellemzését. S akiknek volt szerencséjük személyesen, közelebbről is ismerni, azok megerősíthetik: valóban mindig ott volt szemében a hamiskás, klasszikus Varga Zolis mosoly. A sors ajándékaként magam is közeli, jó kapcsolatot ápolhattam Varga Zolival több mint 10 éven át. Többször is módom volt megtapasztalni, hogy milyen elképesztő nimbusza van a szurkolók körében, igaz, arra is láttam példát, amikor pitiáner senkiházik kellemetlenkedéseit kellett elszenvednie. Társaságában soha nem lehetett azt érezni, hogy ő egy olimpiai bajnok, egykori világklasszis labdarúgó. Mindig közvetlen, barátságos, allűröktől mentes volt. Tényleg csak a hazugsággal és a jellemtelenséggel volt képtelen megalkudni, mert amúgy széles látókörű, nyitott, jóindulatú személyiség volt, aki őszintén érdeklődött barátai élete iránt, és együtt örült velük azok sikereinek.
Utoljára „Valahogy mindig félúton” című életrajzi kötetének megjelenését követően találkoztunk személyesen. Felhívott és azt mondta: „Már szinte mindenkinek odaadtam a könyv tiszteletpéldányát, aki a listámon van, csak a tiéd van még nálam. Találkozzunk végre, hogy odaadhassam!” Dedikálta, átadta, és persze beszélgettünk is egy jó nagyot. Elmondta, hogy eredetileg a Testamentum címet szánta a könyvnek, csak végül meggyőzték, hogy változtasson, mert ez úgy hangzik, mintha a halálra készülne. Amikor aztán elkezdtem olvasni a könyvet, megdöbbenve láttam, hogy már az első bekezdésben azt írja: leginkább azért örül a könyv megszületésének, mert nem akarja, hogy rendetlenség, elrendezetlen, kibeszéletlen ügyek maradjanak utána. Ha belegondolunk, hogy bő másfél évet élt már csak a kötet megjelenése után, nehéz szabadulni a feltevéstől, hogy talán megérezte, megsejtette a tragikus jövőt...
2010. április 9-én szokásához híven futballozni ment barátaival. A zuglói Kövér Lajos utcában játszottak, amikor az első félidőt követően Varga Zoli fáradtságra panaszkodott és cserét kért. Drámai hirtelenséggel lett rosszul, elveszítette az eszméletét is, és a kiérkező mentők hiába próbálták újraéleszteni, sajnos nem jártak sikerrel. A szíve vitte el. Aligha véletlenül. Bár elképesztően erős volt, s kifelé még inkább erősnek mutatta magát, azért nem múlt el nyom nélkül a rengeteg méltatlan támadás, a sok aljasság, amellyel szembesülni kényszerült. Két, lábon kihordott infarktus után végül a harmadik szívkatasztrófa sajnos elragadta tőlünk.
A hozzá leginkább illő helyen, a futballpályán, mezben és stoplis cipőben érte a halál.
Varga Zoli most, Újév napján kerek születésnapot ünnepelt volna. 75 éves lenne. Sosem szerette, ha magasztalják, dicsérik, de az ellen még ő sem emelhet kifogást, hogy leírjuk: bár már 10 éve lesz, hogy nincs közöttünk, hiánya máig szívbe markolóan fáj.
Kovács Attila - Magyar Fórum 
