Vadhajtások

Durva viták a tűzijáték körül: Valamit tenni kell!

Polgári Szilvia: Kutyulás

Elnézve a nyugat-európai nagyvárosok szilveszteri bódulatát, mára megszelídülni látszik az itthon elszenvedett óévbúcsúztató. De mégsem szabad szó nélkül elmenni e korkép mellett; számos írástudó nem is tette, hovatovább, az internet népe újfent két táborra szakadt: kutyások és tűzijátékozók vívtak virtuális ökölharcot az igazság nevében. És most megint én leszek a különutas, a másképp gondolkodó, aki egyik táborhoz sem képes csak úgy, önmagát megtagadva, pikírt megjegyzések nélkül csatlakozni.

És tényleg nem. Mert mindez már rég nem az állatvédők (vagy hétköznapi kutyások) és a szilvesztert tűzijátékkal búcsúztatók harca; de nem ám! A konzumidiotizmus áll szemben a normalitással, s utóbbi évről évre szenvedi el megalázó vereségét, amelyet jórészt magának köszönhet, hiszen képtelen a valóságot elbeszélni, a hibás narratíva következtében pedig a kommunikációs tér beszűkül, s végül faék egyszerűséggel korlátozódik a kutyák versus emberek „jogaira”. Pedig ha figyelmesen szemléljük az események lassú folyását, rögzíthetjük, hogy a lakossági tűzijátékozás ma már messze túlmutat a nyugtalan, megriadt, elkóborolt és esetenként sajnos áldozattá váló állatok problémakörén. 

A mentalitás vált sokunk számára elviselhetetlenné, az a fajta következmények nélküliség, amely egyfajta 21. századi „normává” avanzsált. Ez a viselkedésforma jelent meg a Kecskeméti Vadaskert szurikátájának, az élve elégetett sündisznónak, és a Ráday utcai kollégiumtűzben életét vesztett családapának az esetében is; ne legyenek kétségeink: mindhárom eset gyökere egy és ugyanaz. És sajnos a „felelős” média egyik történet lényegére sem mutatott rá, a mélyebb összefüggésekre pedig pláne, mi több, a kommunikációs tér leszűkítésével meghatározó szerepet játszott a – tudatos, vagy tudattalan, a végeredmény szempontjából indifferens – félrevezetésben. A „kit érdekel, csak egy szurikáta” és a „dögöljön meg a fiú” egybites, kényszerű választása elé állította a lakosságot, s még csak meg sem próbálta felfejteni a valós helyzetet, rámutatni a tényre, hogy a sajnálatos eset tragédiája nem elsősorban egy állat elpusztulása volt, hanem a szembesülés saját tetteink következményével, és a felelősség felvállalása, pontosabban mindezek elmaradása. Ebből pedig egyenesen következett a kínos csönd, amely a Ráday utcai kollégiumtüzet követte; maradt a köldöknézés és a mínuszos hír. 

De maradt a mentalitás is, s egyre tágabb teret követel magának: a kihaénnem, az akkoris, a leszarom, a nekemjár, és az úgysemleszkövetkezménye elviselhetetlen emberi önzését a szülők gyermekeikbe örökítik, majd slusszpoénként a panaszkodó jólét konzumidiotizmussal önti nyakon. Így jutottunk el odáig, hogy a szilveszter, míg egyeseknek féktelen, fegyverropogást idéző őrületté, addig mások számára önvédelembe hajló bezárkózássá vált.  S ha feltesszük az egymillió dolláros kérdést, a mélyről felszakadó, őszinte válaszunktól magunk is megrettenünk: vajon hogyan élvezheti bárki is azt, amiről tudja, a másik számára maga a pokol?

Nem, rég nem a kutyákról szól ez az egész, már csak azért sem, mert az állattartás és a konzumidiotizmus nem zárja ki egymást, jókora a közös metszet, és arra is rámutat, hogy ha a kutyámra nem vagyok tekintettel, akkor a szomszéd kutyájára még annyira sem, ahogy a gyereke, a dédije, az autója, a kertje, és egyéb tulajdona sem érdekel. Leszarom! Az ő kutyája, az ő gyereke, az ő dédije, oldja meg ő! És ha már december 28-án elkezdem a robbantgatást, aztán a maradékot még január 4-én elsütögetem, akkor mi van? 

Mit kezdjük hát ezzel a mentalitással, amely húsz-harminc év masszív agymosásának eredményeként robban az arcunkba szilveszter éjjelén? Persze a hétköznapokban is, csak az kevésbé látványos, mert elszórt, összefoghatatlan. Van-e értelme tiltani a tűzijátékot? Mint több kutya tulajdonosa, befogadó gazda, számomra megkönnyebbülés volna, ha visszatérnénk a dudához, konfettihez és a pago-pago bömböltetéséhez, de a döntés – nagyon helyesen – nem az enyém. Talán nem volna haszontalan egy népszavazás keretében kikérni a magyar társadalom véleményét, vagy legalább helyi szinten, közvélemény-kutatást követően döntést hozni.

Így vagy úgy, de valamit tenni kell!