Vadhajtások

Már harmincegy éve nincs köztünk Márai Sándor

A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja harmincegy évvel ezelőtt, 1989. február 21-én hunyt el.

Márai Sándor Kassán látta meg a napvilágot 1900. április 11-én. Születési neve Grosschmid Sándor volt, ugyanis a családja felvidéki szász felmenőkkel rendelkezett. A Márai nevet hivatalosan csak 1939-ben vette fel.

Életének első négy évtizedében több külföldi városban is tanult és alkotott, többek között Lipcsében, Berlinben és Párizsban.

A második világháború után, 1948 augusztusában a fenyegető diktatúra miatt családjával elhagyta az országot, előbb Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le, az amerikai állampolgárságot 1957-ben kapta meg. Az 1956-os felkelés hírére Münchenbe ment, a magyarországi eseményeket a Szabad Európa Rádióban kommentálta.

1967-től az olaszországi Salernóban élt, 1980-ban költözött vissza a tengerentúlra, a kaliforniai San Diegóba. A nyugati magyarság irodalmi csoportosulásaiban nem vett részt, utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte.

Személyes életét sorscsapások árnyékolták be: elveszítette testvéreit, 1986-ban a feleségét, majd 1987-ben nevelt gyermeküket is. 1989. január 15-én írta utolsó naplóbejegyzését:

Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.

Ez az idő végül február 21-én jött el, Márai Sándor egy pisztolylövéssel vetett véget életének.

Az emigrációval elveszített akadémiai tagságát halála után visszaállították, és 1990-ben posztumusz Kossuth-, 1996-ban pedig posztumusz Magyar Örökség díjat kapott.

Márai Kassától a Csendes-óceánig jutott,

de a magyar nyelv maradt a hazája, minden művét az anyanyelvén írta.

Szemlélete, világfelfogása, értékrendszere a polgári hagyományban gyökerezett, amelynek értékeit egész életében megalkuvás nélkül védelmezte.

Költőként indult, regényeivel, elbeszéléseivel, esszéivel mégis a magyar próza egyik mesterévé vált, színművei, hangjátékai is sikert arattak.

A harmincegy évvel ezelőtt meghalt Márai Sándorra a Halotti beszéd című versével emlékezünk, melyet Perjés János szaval el.

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

Forrás: 888.hu