Európa harangjai

Délben Európa-szerte megszólalnak a templomtornyok harangjai. Érces kondulásaik eltörpülnek felgyorsult és ingergazdag világunkban, és a mindennapi élet háttérzajának rövid időre belépő szólamaivá szelídülnek. Visszarepülve az időben mintegy hat évszázadot, mindez merőben máshogy nézett ki. A középkori településeken mindenütt felcsendülő harangszó egyből megragadta az emberek figyelmét. Imádságra, szertartásokra hívott, emlékeztetett Krisztus szenvedésére, halottakat kísért utolsó útjukra és figyelmeztetett a közelgő veszélyekre. Ahogy azt Visy Zsolt régészprofesszor megfogalmazta: „A középkorban elterjedt templomi harang a nép értesítésének és mozgósításának fontos eszköze volt.”

Az értesítés és mozgósítás szándéka vezethette III. Callixtus pápát is arra, hogy 1456. június 29-én kiadott bullájában elrendelje a harangok megszólaltatását és buzdítson az imádságra, védelemért a közelgő veszéllyel szemben.

1453. május 29-én II. Mehmed elfoglalta az ezeréves Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt. Az ekkor 21 éves szultán a „városok városát” birodalma központjává téve szimbolikusan is kifejezte: innentől két földrész – Anatólia és a Balkán, vagy ahogy az utóbbit később nevezték: Rumélia, a római terület – ura és a bizánci császárok örököse. Európa még fel sem ébredt a döbbenetből, mikor a szultán balkáni riválisa, a Magyar Királyság ellen indult. Magyarország Zsigmond király idején kiépült, többlépcsőssé váló védelmi rendszere az országgal szomszédos déli államok mint ütközőzónák, a bánságok hadereje és a mezei katonaság mellett a déli végvárrendszer erődítéseiből állt. Az ország kapuja, Európa kulcsa, a Duna és a Száva összefolyásánál található

Nándorfehérvár nem csupán a Magyar Királyság területeinek védelmében, de a Balkánra indított hadjáratok logisztikai hátterében is stratégiai jelentőséggel bírt.

Ahogy Kapisztrán Szent Jánossal együtt érkező ferences rendtársa, Giovanni da Tagliacozzo is megjegyezte: „Ez a vár végvára az országnak, s mintegy főkapuja a magyar földnek, amelyen legkönnyebben juthatni az országba.”

Vagyis az oszmánok számára mind a balkáni hatalmuk megszilárdításához, mind a további hadjárataik indításához és a térség vízhálózatán történő utánpótlás-szállításhoz elsődleges feladat volt az erődítés megszerzése. Nem csoda, hogy a törökök erre több kísérletet is tettek. 1440-ben II. Murád vonult Nándorfehérvár ellen. Akkor a várat védelmező Thallóczi János várnai perjel először nyílt mezei ütközetben szállt szembe a törökkel, majd a várba visszavonulva hosszú heteken át, hónapokig kitartott a túlerővel szemben. A szárazon és vízen egyaránt körülzárt várat csekély számú helyőrséggel védelmezte, míg II. Murád mintegy félévnyi ostrom után visszavonult.

Bár a várat sikerült megvédeni, a ’40-es években a Száván túl egyre gyakoribbá vált a török csapatok portyázása. Hunyadi János téli hadjárata megtörni látszott az oszmán előretörést, azonban a döntő csaták, amelyet Várnánál és Rigómezőnél vívott, vereséggel zárultak.

Az 1456-os budai országgyűlésen Juan de Carjaval pápai legátus a Szentatya nevében felhatalmazta Kapisztrán Szent Jánost keresztes hadsereg toborzására. A hír érkeztével, hogy a török sereg megindult, elrendelték a déli végek megerősítését.

A várvédelem Hunyadi saját költségén szervezett magyar, cseh és német zsoldosaival, a pápai legátus zsoldos csapataival és Kapisztrán kereszteseinek első csoportjával egészült ki mintegy 7000 főre. A közelgő sereg létszáma kapcsán szélsőségesek a becslések, de mindenképp többszöröse volt a védőknek: 30 000 – 60 000 fő. Mindemellett

Nándorfehérvár védőinek volt okuk a bizakodásra.

A Kalmegdán-hegyfokra épült várkomplexum meredek partjait három oldalról fogja közre a Száva és a Duna. Már Bertandon de la Brocquière is arról számol be 1433-ban, hogy a vár jól felszerelt tűzfegyverekkel és a Száván jelentős flotta állomásozik. A támadók létszámfölénye sem okozhatott meglepetést: túlerő nélkül ugyanis egyetlen hadvezér sem veszi fel a harcot a helyzeti előnyben lévő várvédőkkel.

A város falai alá érkező török sereg ostromzár alá vette Nándorfehérvárt vízen és szárazföldön egyaránt, és megkezdte a harc megvívását. A bombardák és a kőhajító gépek jelentős károkat okoztak a várfalakban és a város épületeiben. Az intenzív ágyútűz tíz nap alatt az összes külső falat és bástyát megrongálta. Thuróczy János elbeszélése szerint:

„Az ágyúk állandó tüzelése hatalmas tüzet okádott, a nap pirosló sugaraitól ragyogó eget a felhők sűrű homályával sötétítették el, és a fújdogáló szellők a kén bűzét hozták magukkal.” 

 

Eközben Hunyadi seregével Nándorfehérvártól negyven kilométerre, Kevénél állomásozott, várva, nem érkezik-e újabb török sereg a Bánát felé. Kapisztrán Szent János még a török flotta feltűnésekor Péterváradra hajózott, hogy újabb keresztes csapatot toborozzon és levelekben buzdította a főurakat és egyházi vezetőket a török elleni harcra. A hetvenedik évében járó lánglelkű szerzetes munkája nyomán mintegy húszezer keresztes gyülekezett Szalánkeménnél.

A tífusszal, pestissel és élelmiszerhiánnyal küszködő védők erejük végéhez értek, mikor Hunyadi felmentő serege és a nándorfehérvári szerb sajkások közös erővel áttörték az összeláncolt oszmán hajók folyami blokádját. Megkezdődhetett a vár feltöltése katonákkal és élelmiszerrel, valamint a sebesültek és a betegek ellátása. Az ostrom ideje alatt folyamatosan érkeztek az keresztes önkéntesek a zimonyi táborba. A döntő összecsapásra július 21-én került sor. A török csapatok hosszú harc után bejutottak a felsővárosba, ahonnan Hunyadi több alkalommal kiszorította őket nehézlovasságával. Már éjfél körül járt az idő, amikor Mehmed új rohamot parancsolt a tartaléknak. A török roham a fellegvár kapujáig tört elő.

Ekkor kerülhetett sor annak az ismeretlen vitéznek a hőstettére, aki a zászlót kitűző török katonát magával rántotta a vár tornyáról a mélybe, és akit az 1820-as évektől Dugovics Titusz alakjával azonosítottak.

A fellegvárnál vívott harcba sikeresen avatkoztak be a Kapisztrán vezette keresztesek, amitől új erőre kaptak a vár védői. A sáncokat, amelyekben a török csapatok nagy része tartózkodott, kénbe mártott rőzsével gyújtották fel. Másnap déltájban többször kitörtek a védők a várból, megtámadva az oszmán sereg balszárnyát. A Száva túlpartján állomásozó tartalék ezen felbuzdulva átkelt a folyón és bekapcsolódott a küzdelembe. Felismerve a lehetőséget, Hunyadi is kitört a várból, és elfoglalva a török ágyúkat, azokkal az ellenséget kezdte el lőni.

A több hullámban történő összecsapás után, a járványok és a harcok által megtizedelt oszmán sereg még az éjszaka tábort bontott.

A győzelem híre futótűzként terjedt szét a keresztény világban.

Európa fellélegzett, és a hadi siker 65 évre távol tartotta a törököt Magyarországtól.

Ezután a két szultáni ostromot is kiálló erődítés már nem volt képes feltartóztatni az újabb nagy hódító, Szulejmán szultán seregét, aki 1521-ben Nándorfehérvárnál, öt évvel később pedig Mohácsnál mért döntő csapást a Magyar Királyságra. Mindezzel együtt

Nándorfehérvár neve a győzelem, a túlerővel szembeni vitéz helytállás és a nemzeti önfeláldozás jelképeként vonult be a magyar történelembe.

Callixtus pápa rendelete sok helyre a diadal hírével egyidejűleg, vagy csak azután jutott el, nem csoda, hogy déli harangszó nemzeti emlékezetünkben összefonódott Nándorfehérvárral. A diadal napja azonban nem csupán a magyarok számára ünnep. Határon innen és túlról ezerszámra érkeztek a hazájukért és hitükért harcolni akarók. Hazánk nemzetközi összefogásban, közös erőfeszítéssel és áldozatvállalással állt ki Európáért.

Haramza Márk – Vasarnap.hu

Check Also

76 évvel ezelőtt született Varga Zoltán, a Fradi legendás nyolcasa

A VargaZoli, aki 234-szer lépett pályára a Fradiban és 85 gólt szerzett. Négyszer nyert magyar …