Mint emlékezetes, az uniós képviselő-testületben csak úgy tudták a hazánkkal szembeni határozathoz a szükséges szavazatarányt produkálni, hogy a tartózkodó voksokat jogellenesen figyelmen kívül hagyták, ezért a magyar kormány az Európai Bírósághoz fordult a döntés megsemmisítéséért. Ebben az ügyben az EP kérelmet terjesztett elő aziránt, hogy távolítsák el a per iratanyagából azt a jogi szakvéleményt, amelyet a saját jogi szolgálata produkált a vitatott szavazási módszer megalapozásához.
Ez a dokumentum Antonio Tajani parlamenti elnök kérésére készült a szavazást megelőzően, és a magyar kormány jogi képviselői csatolták a perben bizonyítékként arra, hogy az EP milyen hibás tartalmú jogi iránymutatás alapján járt el. Különös módon azonban úgy tűnik, hogy a parlamentnek a perben vállalhatatlanná vált a jogi szakvéleménynek még a léte is.
Az unió bírósága készséggel helyt adott a kérelemnek, és végzésével kirekesztette az okirati bizonyítékot az ügy iratai közül, így az eljárásban arra hivatkozni nem lehet. A döntés abszurditásánál csak az indokolása képtelenebb, ami alapján egyszerre bontakozik ki a politizáló bíróság és a demokratikus jogállamiság eltorzult felfogásának lehangoló látványa.
Előzményként érdemes feleleveníteni, hogy az EP még 2004-ben elfogadott egy listát kifejezetten a 7. cikk szerinti jogállamisági eljárás során alkalmazandó alapelvekről. Ezek között szerepel az, hogy „az alapszerződés 7. cikke szerinti minden döntésnek olyan hitelesnek kell lenni az európai polgárok előtt, amennyire csak lehetséges. Az eljárásoknak átláthatónak, érthetőnek és a nyilvánosság számára nyitottnak kell lenniük.”
Mi lett ebből a követelményből mára? A bíróság a Sargentini-jelentés elfogadásáról szóló perben hozott végzésében éppen arról értekezik hosszasan, hogy a 7. cikk szerinti döntésről lefolytatott parlamenti szavazás eredményének megállapításához készített jogi indokolást tartalmazó szakvélemény nyilvános megismerése közérdeket sért!
Érdekes módon az Európai Bíróság eddig jellemzően csak olyan esetben tartotta indokoltnak az uniós szervek döntéseihez készített jogi vélemények nyilvánosságának korlátozását, ha reális és előre látható kockázata mutatható ki annak, hogy valamilyen közérdekbe ütköző konkrét és tényleges sérelmet okozna a szélesebb körű megismerésük.
Különös, hogy hazánknak a jogállamisági vizsgálatot kezdeményező parlamenti határozattal kapcsolatos perében ilyen veszélyeként azonosította azt, hogy Magyarország a pernyertessége érdekében szembesíteni kívánja a szakvéleménnyel a parlamentet, amely ezért arra kényszerül, hogy az uniós bíróság előtt nyilvánosan állást foglaljon a saját jogi szolgálata által kibocsátott véleménnyel kapcsolatban.
Noha a pernek éppen ez a lényege, ezt mégis olyan körülménynek minősítette a bíróság, amelyik szerinte nem megengedhető és önmagában elegendő indokot szolgáltat arra, hogy az EP döntését megalapozó jogi szakvéleményt elzárják a bírósági eljárással járó nyilvánosságtól, kirekesszék a per hivatkozható iratanyagából.
A bíróság érvei szerint a nyilvánosság és átláthatóság biztosításához fűződő közérdeknél erősebb az uniós intézményeknek az az érdeke, hogy „a jogi szolgálataik által teljes függetlenség mellett adott véleményeknek hasznát vehessék”, hogy „őszinte, objektív és teljes körű” jogi véleményt kaphassanak.
Márpedig pusztán az, ha arra kényszerül az EP, hogy a saját jogi szolgálata által kibocsátott szakvéleménnyel kapcsolatban a perben nyilvánosan állást foglaljon, a bíróság értékelése szerint azzal az „elkerülhetetlen negatív következménnyel” járna, hogy a jogi szolgálattól nem lenne elvárható a későbbiekben, hogy „őszinte”, „objektív” és „teljes körű véleményeket” adjon.
Ebből a döbbenetes eszmefuttatásból az következik, hogy az EU bürokratái által kialakított konkrét jogi vélemény hitelességének az általános garanciája éppenséggel a nyilvánosság, a megvitathatóság és a bírálhatóság kizárása.
Ha a bíróság szerint önmagában a nyilvánosságra kerülés tudata valóban ilyen bénítólag hat a jogi vélemények hiteles kidolgozására, akkor mit kell gondolnunk az eleve nyilvános közzétételre rendelt uniós bírósági ítéletekben megjelenő jogi álláspontok őszinteségéről, objektivitásáról és teljeskörűségéről?
Valójában ha az uniós bürokrácia jogi tanácsadói nem képesek tárgyszerű szakvélemény elkészítésére attól való aggodalmukban, hogy az álláspontjuk a szakmai nyilvánosság előtt is ismertté, hivatkozhatóvá és vitathatóvá válik, akkor az nem a közérdek sérelmét, hanem súlyos alkalmassági problémákat vet fel.
Szégyenérzet nélkül el sem lehet olvasni a jogi véleményt, nem csoda, hogy kézzel-lábbal törekedtek arra, hogy a vállalhatatlan álláspontot tartalmazó dokumentum kikerüljön a peranyagból.
Ádám Attila - A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász Abszurd fordulat a Sargentini-perben
[fb_button]Váratlan fordulat történt abban a perben, amelyet Magyarország indított az Európai Parlament (EP) ellen az alapszerződés 7. cikkelye szerinti jogállamisági vizsgálatot kezdeményező Sargentini-jelentés elfogadásának érvénytelensége miatt.Mint emlékezetes, az uniós képviselő-testületben csak úgy tudták a hazánkkal szembeni határozathoz a szükséges szavazatarányt produkálni, hogy a tartózkodó voksokat jogellenesen figyelmen kívül hagyták, ezért a magyar kormány az Európai Bírósághoz fordult a döntés megsemmisítéséért. Ebben az ügyben az EP kérelmet terjesztett elő aziránt, hogy távolítsák el a per iratanyagából azt a jogi szakvéleményt, amelyet a saját jogi szolgálata produkált a vitatott szavazási módszer megalapozásához.
Ez a dokumentum Antonio Tajani parlamenti elnök kérésére készült a szavazást megelőzően, és a magyar kormány jogi képviselői csatolták a perben bizonyítékként arra, hogy az EP milyen hibás tartalmú jogi iránymutatás alapján járt el. Különös módon azonban úgy tűnik, hogy a parlamentnek a perben vállalhatatlanná vált a jogi szakvéleménynek még a léte is.
Az unió bírósága készséggel helyt adott a kérelemnek, és végzésével kirekesztette az okirati bizonyítékot az ügy iratai közül, így az eljárásban arra hivatkozni nem lehet. A döntés abszurditásánál csak az indokolása képtelenebb, ami alapján egyszerre bontakozik ki a politizáló bíróság és a demokratikus jogállamiság eltorzult felfogásának lehangoló látványa.
Előzményként érdemes feleleveníteni, hogy az EP még 2004-ben elfogadott egy listát kifejezetten a 7. cikk szerinti jogállamisági eljárás során alkalmazandó alapelvekről. Ezek között szerepel az, hogy „az alapszerződés 7. cikke szerinti minden döntésnek olyan hitelesnek kell lenni az európai polgárok előtt, amennyire csak lehetséges. Az eljárásoknak átláthatónak, érthetőnek és a nyilvánosság számára nyitottnak kell lenniük.”
Mi lett ebből a követelményből mára? A bíróság a Sargentini-jelentés elfogadásáról szóló perben hozott végzésében éppen arról értekezik hosszasan, hogy a 7. cikk szerinti döntésről lefolytatott parlamenti szavazás eredményének megállapításához készített jogi indokolást tartalmazó szakvélemény nyilvános megismerése közérdeket sért!
Érdekes módon az Európai Bíróság eddig jellemzően csak olyan esetben tartotta indokoltnak az uniós szervek döntéseihez készített jogi vélemények nyilvánosságának korlátozását, ha reális és előre látható kockázata mutatható ki annak, hogy valamilyen közérdekbe ütköző konkrét és tényleges sérelmet okozna a szélesebb körű megismerésük.
Különös, hogy hazánknak a jogállamisági vizsgálatot kezdeményező parlamenti határozattal kapcsolatos perében ilyen veszélyeként azonosította azt, hogy Magyarország a pernyertessége érdekében szembesíteni kívánja a szakvéleménnyel a parlamentet, amely ezért arra kényszerül, hogy az uniós bíróság előtt nyilvánosan állást foglaljon a saját jogi szolgálata által kibocsátott véleménnyel kapcsolatban.
Noha a pernek éppen ez a lényege, ezt mégis olyan körülménynek minősítette a bíróság, amelyik szerinte nem megengedhető és önmagában elegendő indokot szolgáltat arra, hogy az EP döntését megalapozó jogi szakvéleményt elzárják a bírósági eljárással járó nyilvánosságtól, kirekesszék a per hivatkozható iratanyagából.
A bíróság érvei szerint a nyilvánosság és átláthatóság biztosításához fűződő közérdeknél erősebb az uniós intézményeknek az az érdeke, hogy „a jogi szolgálataik által teljes függetlenség mellett adott véleményeknek hasznát vehessék”, hogy „őszinte, objektív és teljes körű” jogi véleményt kaphassanak.
Márpedig pusztán az, ha arra kényszerül az EP, hogy a saját jogi szolgálata által kibocsátott szakvéleménnyel kapcsolatban a perben nyilvánosan állást foglaljon, a bíróság értékelése szerint azzal az „elkerülhetetlen negatív következménnyel” járna, hogy a jogi szolgálattól nem lenne elvárható a későbbiekben, hogy „őszinte”, „objektív” és „teljes körű véleményeket” adjon.
Ebből a döbbenetes eszmefuttatásból az következik, hogy az EU bürokratái által kialakított konkrét jogi vélemény hitelességének az általános garanciája éppenséggel a nyilvánosság, a megvitathatóság és a bírálhatóság kizárása.
Ha a bíróság szerint önmagában a nyilvánosságra kerülés tudata valóban ilyen bénítólag hat a jogi vélemények hiteles kidolgozására, akkor mit kell gondolnunk az eleve nyilvános közzétételre rendelt uniós bírósági ítéletekben megjelenő jogi álláspontok őszinteségéről, objektivitásáról és teljeskörűségéről?
Valójában ha az uniós bürokrácia jogi tanácsadói nem képesek tárgyszerű szakvélemény elkészítésére attól való aggodalmukban, hogy az álláspontjuk a szakmai nyilvánosság előtt is ismertté, hivatkozhatóvá és vitathatóvá válik, akkor az nem a közérdek sérelmét, hanem súlyos alkalmassági problémákat vet fel.
Szégyenérzet nélkül el sem lehet olvasni a jogi véleményt, nem csoda, hogy kézzel-lábbal törekedtek arra, hogy a vállalhatatlan álláspontot tartalmazó dokumentum kikerüljön a peranyagból.
Ádám Attila - A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
Mint emlékezetes, az uniós képviselő-testületben csak úgy tudták a hazánkkal szembeni határozathoz a szükséges szavazatarányt produkálni, hogy a tartózkodó voksokat jogellenesen figyelmen kívül hagyták, ezért a magyar kormány az Európai Bírósághoz fordult a döntés megsemmisítéséért. Ebben az ügyben az EP kérelmet terjesztett elő aziránt, hogy távolítsák el a per iratanyagából azt a jogi szakvéleményt, amelyet a saját jogi szolgálata produkált a vitatott szavazási módszer megalapozásához.
Ez a dokumentum Antonio Tajani parlamenti elnök kérésére készült a szavazást megelőzően, és a magyar kormány jogi képviselői csatolták a perben bizonyítékként arra, hogy az EP milyen hibás tartalmú jogi iránymutatás alapján járt el. Különös módon azonban úgy tűnik, hogy a parlamentnek a perben vállalhatatlanná vált a jogi szakvéleménynek még a léte is.
Az unió bírósága készséggel helyt adott a kérelemnek, és végzésével kirekesztette az okirati bizonyítékot az ügy iratai közül, így az eljárásban arra hivatkozni nem lehet. A döntés abszurditásánál csak az indokolása képtelenebb, ami alapján egyszerre bontakozik ki a politizáló bíróság és a demokratikus jogállamiság eltorzult felfogásának lehangoló látványa.
Előzményként érdemes feleleveníteni, hogy az EP még 2004-ben elfogadott egy listát kifejezetten a 7. cikk szerinti jogállamisági eljárás során alkalmazandó alapelvekről. Ezek között szerepel az, hogy „az alapszerződés 7. cikke szerinti minden döntésnek olyan hitelesnek kell lenni az európai polgárok előtt, amennyire csak lehetséges. Az eljárásoknak átláthatónak, érthetőnek és a nyilvánosság számára nyitottnak kell lenniük.”
Mi lett ebből a követelményből mára? A bíróság a Sargentini-jelentés elfogadásáról szóló perben hozott végzésében éppen arról értekezik hosszasan, hogy a 7. cikk szerinti döntésről lefolytatott parlamenti szavazás eredményének megállapításához készített jogi indokolást tartalmazó szakvélemény nyilvános megismerése közérdeket sért!
Érdekes módon az Európai Bíróság eddig jellemzően csak olyan esetben tartotta indokoltnak az uniós szervek döntéseihez készített jogi vélemények nyilvánosságának korlátozását, ha reális és előre látható kockázata mutatható ki annak, hogy valamilyen közérdekbe ütköző konkrét és tényleges sérelmet okozna a szélesebb körű megismerésük.
Különös, hogy hazánknak a jogállamisági vizsgálatot kezdeményező parlamenti határozattal kapcsolatos perében ilyen veszélyeként azonosította azt, hogy Magyarország a pernyertessége érdekében szembesíteni kívánja a szakvéleménnyel a parlamentet, amely ezért arra kényszerül, hogy az uniós bíróság előtt nyilvánosan állást foglaljon a saját jogi szolgálata által kibocsátott véleménnyel kapcsolatban.
Noha a pernek éppen ez a lényege, ezt mégis olyan körülménynek minősítette a bíróság, amelyik szerinte nem megengedhető és önmagában elegendő indokot szolgáltat arra, hogy az EP döntését megalapozó jogi szakvéleményt elzárják a bírósági eljárással járó nyilvánosságtól, kirekesszék a per hivatkozható iratanyagából.
A bíróság érvei szerint a nyilvánosság és átláthatóság biztosításához fűződő közérdeknél erősebb az uniós intézményeknek az az érdeke, hogy „a jogi szolgálataik által teljes függetlenség mellett adott véleményeknek hasznát vehessék”, hogy „őszinte, objektív és teljes körű” jogi véleményt kaphassanak.
Márpedig pusztán az, ha arra kényszerül az EP, hogy a saját jogi szolgálata által kibocsátott szakvéleménnyel kapcsolatban a perben nyilvánosan állást foglaljon, a bíróság értékelése szerint azzal az „elkerülhetetlen negatív következménnyel” járna, hogy a jogi szolgálattól nem lenne elvárható a későbbiekben, hogy „őszinte”, „objektív” és „teljes körű véleményeket” adjon.
Ebből a döbbenetes eszmefuttatásból az következik, hogy az EU bürokratái által kialakított konkrét jogi vélemény hitelességének az általános garanciája éppenséggel a nyilvánosság, a megvitathatóság és a bírálhatóság kizárása.
Ha a bíróság szerint önmagában a nyilvánosságra kerülés tudata valóban ilyen bénítólag hat a jogi vélemények hiteles kidolgozására, akkor mit kell gondolnunk az eleve nyilvános közzétételre rendelt uniós bírósági ítéletekben megjelenő jogi álláspontok őszinteségéről, objektivitásáról és teljeskörűségéről?
Valójában ha az uniós bürokrácia jogi tanácsadói nem képesek tárgyszerű szakvélemény elkészítésére attól való aggodalmukban, hogy az álláspontjuk a szakmai nyilvánosság előtt is ismertté, hivatkozhatóvá és vitathatóvá válik, akkor az nem a közérdek sérelmét, hanem súlyos alkalmassági problémákat vet fel.
Szégyenérzet nélkül el sem lehet olvasni a jogi véleményt, nem csoda, hogy kézzel-lábbal törekedtek arra, hogy a vállalhatatlan álláspontot tartalmazó dokumentum kikerüljön a peranyagból.
Ádám Attila - A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász 
