Jurák Kata írása:
Meddig tűrjük azt a diadalittas menetet, amivel keresztény értékrendünket tiporják sárba?
Férfival ne hálj úgy, mint asszonnyal hálnak. Utálatosság az. (3Móz. 18,22.)
Szerintem a legtöbb embert nem az háborítja fel, hogy vannak olyanok, akik a saját nemükhöz vonzódnak vagy más nemi identitással rendelkeznek, mint ők. Még csak azzal sem lenne baj, hogy ezt vállalják.
A probléma azzal van, hogy ezt pimaszul, egyfajta provokációként teszik meg a Pride elnevezésű rendezvény égisze alatt a jobb esetben csak félmeztelen, többnyire bőrtangában vonagló meleg, leszbikus, transzvesztita és ki tudja, milyen nemi identitású csoport tagjai, természetesen úgy, hogy ezzel minimum egy napra bosszúságot okoznak a budapestieknek, akik egyébként egészen biztosan nem repdesnek az örömtől, hogy az Andrássy utat a meleg büszkeség apropójából egy napra lezárják a forgalom elől. A rendőri biztosításra természetesen igényt tartanak, megjegyzem, talán nem kellene a felbőszült ellentüntetőktől tartaniuk, ha a hálószobájuk falai között élnék meg azt a bizonyos büszkeséget, nem pedig az utcán.
Igen, tudom, hogy a liberálisok számára elfogadhatatlan ez a megjegyzés, hiszen ezzel – szerintük – korlátoznám személyi szabadságukban őket, amúgy pedig kirekesztő és homofób is vagyok, meg egyébként sem kellene ennyire régimódinak lennem, hogy mások nemi irányultságára nem vagyok kíváncsi.
Őszintén szólva, bennem konkrétan undort kelt két férfi – elnézést, hímnemű – ölelkező látványa, és itt most nagyon finom és nőies megfogalmazást olvashattak erről. Az is elgondolkodtató, hogy a Facebook hetvenegy (!) választási lehetőséget kínál a nemek meghatározásához.
Azért ez mégiscsak súlyos teoretikus problémákat vet fel, nem? Emlékszem, az első Pride híre olyan szinten verte ki a biztosítékot nálam, amit a liberálisok egészen biztosan minimum máglyán égetéssel büntetnének, ha nem lennének olyan nagyon liberálisok és emberjogi harcosok, mint amilyenek. (Bár egészen biztosan meg tudnák magyarázni, hogy nekem miért is jó az, ha ők máglyán égetnek el engem, amúgy humánusan.) Meggyőződésem, hogy az igen nagy hiba, amikor egy társadalmi aberrációt egy másikkal akarnak igazolni. Attól még mindkettő kóros, beteg.
És vannak, akik születésüktől fogva be vannak oltva ezek ellen, mint mi, keresztények. És nekünk is jogunk van – lenne – büszkén vállalni a normalitásunkat, a heteroszexualitásunkat, de mi valahogy mégsem érezzük szükségét, hogy felhívjuk az ő figyelmüket arra, hogy milyen nemi identitással rendelkezünk.
Mert ez magánügy, tudják, ami nem tartozik másra, csak ránk. Az pedig tényleg bicskanyitogató, amikor gyerekeket próbálnak meggyőzni arról, hogy nem kell tudniuk, milyen neműek, kikhez vonzódnak.
Középiskolásként találkoztam először a „te is más vagy, te sem vagy más” szlogennel. Akkor még nem sejtettem, hogy a toleranciát hirdető szöveg mögött elrejtett valódi tartalom mennyire gyorsan, szinte vírusként terjed majd el a világon, rombolja le a keresztény értékekre alapuló társadalmak nagy részét.
Mert a hangzatos szlogen nem csupán a rasszizmus elleni küzdelmet, hanem egy új, multikulti értékekre alapuló világ alapkövét is jelentette, amire aztán a homofóbia, az iszlamofóbia is klasszul ráépülhetett.
Talán kevesen emlékeznek arra, hogy a rasszizmus és intolerancia növekvő problémája volt az elsőrendű napirendi pont azon az 1993-as bécsi csúcstalálkozón, amelyen az Európa Tanács akkori 32 tagállamának politikai vezetői értekeztek. Itt fogadták el azt a közös akciótervet, amely a tagállamok közötti együttműködést segítette elő a xenofóbia, a rasszizmus, az antiszemitizmus és az intolerancia leküzdését célzó jogi szabályozás és nevelés területén. Már akkor deklarálták: ilyen célokat nem lehet „elérni”, ezek inkább folyamatok, amelyek komoly erőfeszítést követelnek az aktivistáktól.
Felismerték, hogy már fiatalkortól kell kezdeniük az érzékenyítést, amit viszont az interkulturális neveléssel segíthetnek elő, ezért olyan elméleti és gyakorlati anyagot állítottak össze nevelők, oktatók, ifjúsági munkások és tanárok számára, ami az iskolán kívüli nevelésben, képzésben is használható volt. (Az igencsak beszédes rövidítésű ALIEN 93 – Youth Organisations Combating Racism and Xenophobia, azaz ALIEN [azaz idegen] 93 – Ifjúsági szervezetek a rasszizmus és a xenofóbia ellen című kiadványt az ifjúsági igazgatóság jelentette meg 1993-ban).
Szerintem egészen egyszerűen arról volt szó, hogy tudományos köntösbe bújtatták azt az evidenciát, hogy a gyerek olyanná válik, amit lát. Ha egy egészséges környezetben nő fel, akkor egészséges párt választ és egészséges gyerekeket nevel.
Ha naponta az arcába tolják, hogy trendi melegnek lenni, és teljesen normális, hogy férfiak férfiakkal, nők nőkkel enyelegnek az utcán, akkor azt fogja normálisnak tartani. És ha körülötte minden nőnek le van takarva az arca, akkor bizony miért is ne tartaná magát szemérmetlennek egy topban, rövidnadrágban? A gyerek utánoz, példákat tanul, abból építi fel a saját világképét, ezen keresztül néz más embereket, alakítja ki kapcsolatait. Számára az a normális. Így aztán a legegyszerűbb, ha a világot is megváltoztatják körülötte, a gyereket pedig befogadóvá teszik, például azzal, hogy elbizonytalanítják.
Azt sem kell tudnia, hogy fiú vagy lány, egyébként pedig joga van ahhoz, hogy ő másként gondolja. A „jogokra” hivatkozva számtalan dolgot sikerült véka alá rejteniük, az Európai Unió pedig kiváló terepet biztosított számukra ahhoz, hogy széles körben terjeszthessék az új világrendet. Az ECRI (European Commission Against Racism and Intolerance – Raszszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság) megalakulása újabb tárházat kínált számukra, hiszen a szervezet tevékenysége minden olyan területre kiterjed, amely az egyes emberekkel vagy csoportokkal szemben megnyilvánuló erőszak, diszkrimináció és előítéletek elleni harcot illeti, így például a melegek (LMBTQ) védelmét is magába öleli.
Tudják, kezdem érteni, miért is fontos számukra a Pride. Büszkén nézhetik „munkájuk gyümölcsét”, milyen lények születtek az ALIEN programjuknak köszönhetően. Mi pedig a ránk erőltetett übertoleranciával megpróbálunk nem gondolni arra, hogy éppen azt a diadalittas menetet tűrjük meg, amivel keresztény értékrendünket tiporják sárba.
Idén a Pride egy hónapon keresztül tartó programkínálatát Conchita Wurst, a 2014-es eurovíziós dalverseny győztesének koncertje zárta, akiről sokáig azt sem lehetett tudni, hogy szakállas nő vagy nőnek öltözött szakállas férfi.
Forrás: Jurák Kata - Magyaridok.hu
