Ott sem voltak sokan. Egykoron ugyanezen a helyszínen a mára feloszlott Pax Hungarica még százakat hívott emlékezni, az újdonsült jobboldali ellenzék még nem képes mozgósítani. Sokakban fenntartások vannak, a kivárás, a pozícióra játszás kérdőjelei miatt a legtöbben már nem mernek bízni az új erőben, így hát el sem mentek.
Mindeközben a központi, állami rendezvényre, a Terror Házához ezrek érkeztek. Hosszú, tömött sorokban, magyar – és nem EU-s – zászlókkal, csendben és méltóságteljesen mentek a magyarok – emlékezni. És igen, valóban megemlékezni, nem aktuálpolitikát és az ellenzék szidalmazását hallgatni. Mert lehet(ne) így is.
A Bem tér össz-ellenzéki megmozdulás inkább nyugdíjasok gyűlésére hajazott, akik közül páran valószínűleg a Sargentini tüntetés óta várták a kedvező alkalmat, mert még a holland libbant asszonyt éltető tábláikat sem vitték haza. Lelkesen ujjongtak a mindenféle kampánydumáknak, majd elindultak a tévé – ezúttal valós – székháza felé.
Persze azért szóltak nekik, messze van a harmadik kerület peremén levő új székház, úgyhogy páran inkább tujára ültek. Hogy ki ért oda közülük, és ki gondolta meg magát félúton, nem tudni.
A nap tragikomikuma csak ezután kezdődött. A Lehet Más a Jövő elnevezésű, LMP-klón formáció éppen erre a napra kívánt tüntetést összerántani a tandíjak ügyében. Jöttek is át a Jobbik rendezvényéről, fennhangon hirdették, hogy ők bizony onnan érkeztek. Ők, a forradalmi ifjak, akinek feljebbvalói amúgy éppen minden fórumon tagadták a nagy összeborulást.
https://youtu.be/aqZoDXlm2hk
Menetelt is a fáklyás felvonulás elején a magyar oktatás üdvöskéje, az ifjú Demeter Márta, aki szerint Paphos nem város, hanem önálló sziget. Biztos csak földrajzból volt felmentése, esélyesen a gyakorlati biológiai vizsgái ennél jobban sikerültek. Tipikus példája és esélyes példaképe a mai magyar valóságnak és ifjúságnak: elég, ha fiatal és szép, nem baj, ha buta, akkor is sokra viheti.
De a nemi esélyegyenlőség jegyében felszólalt náluk Puzsér Róbert, független (sic!) főpolgármester jelölt, aki természetesen izzó kampánybeszéddel készült – csak úgy, a forradalom emlékére – a közoktatásról és főpolgármesteri céljairól. Mivel úgy tűnt, a nagyjából 200 főnyi egyetemista maximum karikatúrája lehetne az ötvenhatos egyetemistáknak, és Mártikával az élen legfeljebb a romkocsmákat veszik be, nem a várost borítják lángba, így odébb álltunk.
Annál is inkább, mert hírt kaptunk, hogy a Bem tériek közül a televízió külterületen eldugott épületéhez átértekhez csatlakozott a Jobbik pár fővezére, az elnökkel és a külügyérrel az élen, Stummert igazoltatták, és forradalmi láz van kibontakozóban az eldugott környéken. A 2006-os események ismétlődni látszanak – rebesgették páran.
Nos, valóban, mire odaértünk, magához ragadta a szót a Jobbik lánglelkű szóvivője, és Jakab úr izzította a pár heves ifjú IT-s gyermeket, akiket kívülről pár idősebb ember szemlélt, miközben átszellemülten várták az esetleg érkező forradalmi tömegeket. Az senkit nem zavart, hogy arra a helyre egyébként Hadházi Ákosék balliberális rendezvénye és az Európai Ügyészséghez csatlakozásért indított aláírásgyűjtése van meghirdetve. A helyzet addig eszkalálódott, míg a skandáló, sünöző forradalmi ifjak tojással megdobálták a tévé épületét. Igazán forradalmi tett volt, na!
Mielőtt azonban vérbe – vagy inkább tojáshabba és sörbe - torkollottak volna az események, hagyták színpadra lépni Hadházit, így a lánglelkű ifjak sértődötten elvonultak. Már nem az ő hisztijükkel, bocsánat, lázadásukkal foglalkozott a nép és a média, hát odébbálltak. Vagy harmincan a Lendvay utca felé indultak, és próbálták magukkal csalni a „tömeget”. A sok Jobbikos zászló eltűnt a térről. Mint utóbb kiderült, azért utánuk ment jó pár balliberális, köztük kedvenc koszlidércünk, és a hírhedt G. Ras, ráadásul – ne lepődjenek meg már semmin – a Jobbikos buszokkal vitették el magukat.
És a Lendvay utca, az egykori Fidesz székház egy igen szürreális színdarab helyszíne lett. Aki ott mozgott, újságíró, tudósító, de még rendőr is, csak kapkodta a fejét. Néztük, hogyan veri bele a Jobbik az utolsó szögeket a saját koporsójába. Szabó Gábor pártigazgató mosolyogva figyelte a partvonalról, szigorúan a rendőrsorfal mögül, hogyan veszik körbe a rendőrök tojásokat dobáló, sünöző ifjoncait, és azok hogyan borulnak össze a balliberálisok krémjével, no meg a ligetvédők koszlidércével. Átszellemülten hallgatta, hogy a hírhedt Magosányi Árpád, az Occupy Oktogon csürhevezére hogyan oktatja ki őket ellenállásból, és hogyan skandál nekik a raszta rapper a megafonba. És csak figyelte, hogyan veszi át itt is, akárcsak a tévé előtt, Jakab Péter a népvezér szerepét.
https://youtu.be/iDBAiJSCVaE
Amikor a rendőrök megunták a macska-egér játékot, és otthagyták a fenébe a pár tucatnyi hőzöngőt, a Jobbikos ifjak a sikertől eltelve levonultak. Zászlócskáikat elcsomagolták, szépen elbandukoltak, és csak alig páran maradtak, hogy megnézzék a libbantak újabb performanszát – az októberi földön ücsörgést. Igen, kérem, a megemlékezés jegyében leültek Magosányi és a koszlidérc, valamint barátai vezényletével a Lendvay utca elé, és demonstráltak. Nagyjából tízen. Valami ellen. Hogy mit, miért, mi célból, az nem derült ki. Ücsörögtek, a rendőrök nézgéltek, ők meg tüntettek. Ez volt az a pillanat, amikor a szürreális magyar valóság a mi gyomrunkat is megfeküdte, szóval meguntuk a komikumba fordult ellenállást és hazamentünk.
Megbukni, kérem, tudni kell. Lehet elegánsan, levonulva a színtérről, és lehet így is. Lelket eladva, ellennel összeborulva, de közben azért az egykori hősöket és mártírokat idézve magasztosan, ámde kellően hazug módon. Azt, hogy a baloldal igazából sosem lett valódi demokratikus baloldal, hogy maradt hű egykori kommunista gyökereihez és módszereihez, azt eddig is tudtuk. Azt, hogy a Jobbik milyen színjátékot játszott éveken át, és hogyan verte át valaha volt népes táborát, még csak most kezdjük emésztgetni. Ők pedig nem képesek saját hülyeségüket feldolgozni, hát látványosan verdesik a koporsószegeket. És még mindig vannak, akik elhiszik a mesét, hogy ők valaha igazán radikális és bátor ellenzék voltak, nem pedig hatalomra és az azzal járó pénzre vágyó, emberek keserűségét kihasználó, élősködő csürhe.
Mert csürhe itt, és csürhe ott… hát nem mindegy, hogy éppen hol vagyok? Ígérem, a saját magát porcikáira, sőt, inkább mikronjaira forgácsoló ellenzék további agymenéseiről és rohamairól továbbra is tudósítani fogok.VadMónika 
