Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezik a Magyar Fórum.A forradalom történetéhez hozzátartozik a forradalom felszámolásának története is. A szovjet tankok benyomulásával és a főváros szétlövésével még nem dőlt el semmi. A magyarság leveretve is ellenállt, és a forradalom nemzetmegváltoztató erkölcsi ereje éppen abban mutatkozott meg, hogy a kétségtelenné vált bukás után a társadalom túlnyomó része nem adta meg magát. Működött a Központi Munkástanács, amely a sztrájkokat szervezte, dolgoztak a forradalmi bizottságok, éjszaka kijárási tilalom volt, de nappal elkezdődött a romeltakarítás, megindult a közlekedés, ám közben a Kádár-Münnich-kormány jóformán ki sem mert mozdulni a szovjetek által őrzött körleteiből.
A harcok ugyan egyheti kétségbeesett ellenállás után előbb meggyérültek, majd megszűntek, a fegyver azonban kézben maradt, és éjszakánként imitt-amott géppisztolyropogás verte fel a síri csendet. A szovjetek ellepték a laktanyákat, de még december elején is csak tankokkal, páncélozott járművekkel vonultak egyik helyről a másikra, és a legénység be volt zárva. Ezért amikor 1957 nyarán a kistarcsai internálótáborból kivittek munkára, s a "Hadik Laktanyába" kerültem, a Budaörsi útra, sajátos munkaszolgálatunk fő feladata a hálótermeknek, a folyosóknak az akkor már száraz emberi ürüléktől való megtisztítása lett. Fél méter vastagon borított el mindent ez az undorító anyag, kifejezve megszállóink civilizációs igényességét, bátorságát és önmagukhoz való viszonyát. Számukra ez háború volt, a legénység zöme mit sem tudott arról, hogy hol van: ürített, ahol rájött.
Mi is - színművészetis nemzetőrök - csak november közepe táján, s elsősorban a diákszállóban lakó lányok félelmeire való tekintettel dobtuk el a fegyvereket, amikor elterjedt, hogy a tankosok kegyetlenül megtorolják azokat a gócpontokat, amelyekből rájuk lőnek, vagy ahol fegyvert találnak.
Kádárék hatalma csak lassan és akadozva épült ki Budapesten. Előbb meg kellett szervezniök a szovjet parancsnokság alá rendelt pufajkás alakulatokat, amelyek védték az intézményeiket, aztán valahogyan lábra kellett állítani a rendőrséget, és vissza kellett hívni a katonákat a laktanyákba, és a megbízhatatlan részlegeket el kellett különíteni.
Televízió még nem volt. Ez a megjegyzés ma kissé feleslegesnek látszik, pedig aki nem élt televízió előtti társadalomban, az nem is sejti, mennyire lényegi megkülönböztetésről van szó.
A televízió elterjedése és szinte kizárólagos társadalomszervező erőkénti megjelenése előtti társadalom sokkal több önálló egyénből álló, sokkal több váratlan eseményre, fordulatra, sokkal több, ma egyszerűen elképzelhetetlen lépésre képes közösségből, csapatból, falkából és gyülekezetből állt. Akkor nem vettük észre, mert természetesnek tartottuk, hogy akármekkora volt is az elnyomás, a félelemben tartás, a fenyegetés, mi önálló emberek, önálló nemzetőrök, mi ,,színművészetisek" vagyunk. Akkor még az élet volt színes, nem a képernyő.
Békésen, ahol felnőttem, a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején, hiába voltak szétverve már az iparosok, a kereskedők, a gazdák, a szombati bálban, a Bérház nagytermében minden réteg a maga viseletében, a saját virtusa szerint vett részt a mulatságban, s mindenkiről lehetett tudni, kicsoda, ki fia-borja. Nemcsak televízió nem volt, farmer sem. Egy legény sohasem arra törekedett, hogy pontosan olyan legyen, mint a többség, hanem, hogy különb legyen, erősebb, tréfásabb, pénzesebb, vagy legalább jobb focista.
Ezt a széttartó, ezt a hivatalból konok közösséget megtörni sokkal nehezebb volt, mint a mai nyájat egy akolba terelni. 1958-ban kezdődött meg komolyabb odafigyeléssel az Orion gyárban a magyar televízióval való kísérletezés, de a televízió társadalmi jelentőségére csak a gyors elterjedés idején, a hatvanas években jött rá a politika. A kádári konszolidációnak a televízió elterjedésével való összefüggése a hatvanas évek elején kezdődött. A doboz, amely hazahozza a mozit, olyan életforma-megváltoztató erővel tört rá a kiütött és magára hagyott magyarságra, a kíváncsiság és a hihetetlen csoda, hogy mindez lehetséges, annyira hevesen tolt félre minden gondot, bajt, ellenállást, hogy az emberek szépen, csendesen megadták magukat. Mintha kaptak volna valami ellenértéket kárpótlási szenvedéseikért és szabadságuk elvesztéséért. Megszálltak bennünket az oroszok, de itt van nekünk ez az amerikai találmány - lengedezett valami vigasztalásféle. Legtöbben persze a ténynek örültek: mozgó kép van az otthonukban.
Az első készülékek 4500 forintba kerültek - azt hiszem -, vagyis eleinte kevesen tudták megvenni. Nemsokára aztán részletre is adtak, az OTP adott hozzá kölcsönt. Rohamosan terjedt.
A doboz azt üzente: nagyobb erők működnek mostantól, a találmányok, a technika diadalkorszaka következik. Gagarin kirepült az űrbe és a doboz mellé, elé oda lehet ülni, odajön az elzárt nagyvilág, át lehet lépni a drótakadályt, nevetni lehet, sírni, felejteni.
A magyarság mindenekelőtt amúgy is felejteni akart. A televízió, még ha kezdetlegesen is, olyan képeket mutatott, amelyeket rá lehetett fektetni a keserű emlékekre. A televízióval kezdett elsüllyedni a múlt, a közeli is és az egész is. Csak aki ezt a korszakváltást átélte, tudhatja megítélni a televízió mai jelentőségét és ennek a mai társadalomnak a hamis televíziózásban rejtező bajait, politikai viszonyainak romlottságát. A magyarság - és sok más európai nemzet kiszolgáltatottsága ma vált teljessé, amikor a televíziózása szinte maradéktalanul idegen tulajdonba, vagy legalább az idegen szellemiség vezetése, uralma alá került, és amikor már egy sómeni vigyorral is feluszítható önmaga ellen. Hát még, ha minden este, minden percben mossák az agyát.
Tény, hogy a televízió orkánszerű elterjedése nélkül a magyar társadalom lenyűgözése, a forradalom elfelejtése, az önfeladás és a beletörődés, azaz az úgynevezett kádári konszolidáció nem vált volna lehetségessé.S ez mindkét részről igaz: a szovjet hatalomnak és bérenceinek keményebb, durvább, inkább a nyílt erőszakra alapuló politikát kellett volna folytatni és a magyar nép erre a feltámadt gorombaságra szívósabb ellenállással, kiterjedtebb passzív rezisztenciával válaszolt volna. A televízió azonban elterelte a figyelmet, s akik csinálták - noha mint művészek vagy újságírók, szerkesztők többnyire dilettánsok voltak - a politikai félrevezetést, a megdolgozást gátlástalanul, az újdonság minden varázsát kihasználva végezték. A Magyar Televízió megindulása pillanatától egy pillanatnyi kételyt sem engedett meg abban, hogy ez a Kádár-rendszer jó, örök, a Szovjetunió jogosan verte le az ellenforradalmat, s főként, hogy itt már csak az érvényesülhet, aki beáll a sorba, amelyben dalolni nem kell annyira teli torokból, mint Rákosiék alatt, de hallgatni mélyen kell. Véleményt mondani csak a műsorközlő hölgyek frizurájáról szabad. A szabadságnak ez a kis köre aztán egyre több embert elégített ki: a nemzeti öntudat szintje süllyedésnek indult.
Mindezt teljes mértékben igazolják a későbbi csendes vagy nem csendes forradalmak történetei 1989-90-ben. A legvéresebb puccs Bukarestben magában a televízióban zajlott le. A Ceausescu ellen fellázadt tábornokok a tévét foglalták el és közvetítették Ceausescu kivégzését is, a harcokat is, és a tévéből irányították az álforradalmat. A puccsot. Magyarországon nem voltak harcok, s a hatalom korábbi birtokosai elsősorban azért tudtak a helyükön maradni vagy váltani, mert Antall József a paktumban az MDF törzsét adó népi oldalt megkerülve eladta a televíziót és a rádiót. Mégpedig nem egyszerűen az SZDSZ-nek, ahogyan kívülről látszott, hanem annak a körnek, amelyet Aczél György szervezett meg két évtizedes munkával.
A párt vezetőivel együtt évtizedekig a legszigorúbban kezében tartotta a közreműködők kiválasztását, irányítását, állandó cseréjét és még az egyes műsorok, filmek részleteinek kihagyását és megváltoztatását is. A cenzúra hosszú karú volt, a lélek aljára ért, belenyúlt az ösztönökbe, a születő gondolatba is. Ha felfedezték valakin az önállóságot, már mehetett is.
Aczél fiatal korában cionista volt. Ezt MSZMP-pártvezetőként megtagadni látszott, azonban az általa alkalmazott vezetőkiválasztások azt mutatják, hogy lélekben mindig cionista maradt, itt akarta felépíteni a maga birodalmát. Sikerült is neki.
Ezzel a kérdéssel, Aczélnak és körének szerepével a későbbiekben foglalkozom. 1956-57-ben Aczél behelyeződött Kádár stábjába, de egy ideig csak miniszterhelyettes volt, s energiáit táborszervezésre fordította. Lassanként sok kommunista kiszorításával jutott el arra a magas polcra, ahonnan később az egész magyar kultúrát és tájékoztatást meg tudta fertőzni.
Ez a kitérő talán annak is bizonyítéka, hogy
a televízió előtti társadalom egészségesebb és emberszabásúbb, akármilyen is a rendszere. Ötvenhat előtt terror volt, szegénység, de megmaradt az emberekben annyi szabadságvágy, hogy kitört a forradalom. Maradtak eszmények a lélekben. És a nemzet még valamennyire fiatal volt, gyermekek születtek. Ha az ember elővesz egy fényképet, amelyik október huszonharmadika felvonulásait, szobordöntéseit, egyszerűen az utcáját ábrázolja, sírhatnékja támad a fiatalság bő, nagyszerű áradásának, özönlésének láttán. Mert ez csak volt. Előre néző fiatal tekintetek. Százezer ifjú lélek kint az utcán, a téren, s ez a hatalmas mozdulat nem ölni akar, hanem világot akar teremteni önmagának.
Részlet Csurka István Az esztéta című művéből. 