1944–45 telén a szovjet ostromgyűrű bezárult Budapest körül.
A Budai Várba visszaszorult — magyar részről Hindy Iván, német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch által vezetett — védősereg felélte élelmiszer‑, és lőszer-tartalékait, utánpótlás-vonalaikat már régen elvágták, a Budapest felmentésére tett német kísérletek kudarcba fulladtak. Pfeffer-Wildenbruch ekkor szánta el magát a kitörésre. Szinte csak az utolsó pillanatban, 1945 február 11-én, 17.50-kor jelentette rádióján, az ostromzáron kívül állomásozó alakulatoknak a következőt:
“Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.”
19:45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. A történészek szerint pontban 20.00 órakor kb. 45–50.000 katona indult el a történelem egyik leghősiesebb vállalkozására. Kb. 24.000 német és mintegy 20–25.000 magyar katona indult meg a jelre. Az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Itt, és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat.
A kitörő védőseregből mindössze 600–700-an jutottak át az ostromgyűrűn. A többiek hősi halált haltak vagy fogságba estek. Budapest elesett. A győztes szovjetek tömegesen erőszakolták meg, és fosztották ki az ostrom alatt elgyötört, védtelen lakosságot. A hadikórházakban a járóképtelen sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. A negyvenöt évig tartó “felszabadítás” megérkezett…
