Egy szivárványos rongydarab is lehet jelkép, de lobogó nem lesz belőle soha!

A napokban olvastam, hogy LMBTQ-aktivisták ujjongva fogadták a hírt, miszerint Joe Biden új külügyminisztere, Antony Blinken - első intézkedései között - eltörli Donald Trump egyik korábbi rendelkezését, és szivárványos zászlókat helyeztet az összes amerikai nagykövetség épületére.

Félreértés ne essék! A probléma nem az, hogy vannak hozzánk - heteroszexuálisokhoz - képest más irányokba vonzódók. Mindig is voltak, ráadásul a hálószobájában mindenki azt csinál, amit csak akar. Egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt eszem ágában sincs sem üldözni, sem büntetni, sem megbélyegezni, vagy bántani a homoszexuális embereket. Elfogadom, hogy léteznek.

De pozitívan diszkriminálni valakit, kvóták alapján előnyben részesíteni, csak azért, mert mondjuk transznemű, s közben tolerálni azt az agresszív, mindent átszövő, tenyérbemászó kampányt, aminek valahogy mindig az a vége, hogy kvázi nekünk kellene szégyellni magunkat - valamiféle kollektív bűntudatot érezve miattuk -, hát ebből köszönöm, de nem kérek!

Ahogy nem kérek a folyamatos térítésből, az egyre hangosabb, az élet szinte minden területét eluraló agitálásból, a felvonulásokból, és abból sem, hogy egyfolytában azt akarják beadni nekünk, hogy ha valaki, mondjuk családapából nővé operáltatja magát, vagy épp 6 éves kisfiúként nemet akar váltani, az oly természetes és magától értetődően normális, mint a levegővétel. Nem, nem az.

Az emberiség története során még soha nem szült jót, amikor egy hangoskodó kisebbség minden áron rá akarta kényszeríteni az akaratát, a saját törvényeit, eltérő szokásait a többségre. S bár az LMBTQ-kisebbség mögött irdatlan kommunikációs gépezet, a multivállalatok képmutató jóemberkedése - és persze üzleti érdekei -, a nyílt társadalom globális hálózati filozófiája, és politikai érdekközösségek igen erős lobbija áll, a többségi társadalmak - egyelőre legalábbis - nem vevők eléggé az efféle „modernségre”.

Ezért zajlik iszonyatos, agresszív erővel az érzékenyítés, minden létező felületen, éjjel-nappal, hogy végül egyre többen vevők legyenek.

Ennek csupán egyik, legfrissebb megnyilvánulása, hogy a szivárványos zászlónak az amerikai nemzeti lobogó mellé kell kerülnie. Haladóék persze nem véletlenül teszik mindezt, mert mesterei annak, hogyan kell szisztematikusan profanizálni, felhígítani, végül porba rángatni mindent, ami érték.

Egy pillanatra sem szeretném elképzelni, hogy a nemzeti lobogónkkal ez valaha is megtörténhet. A lobogó ugyanis nem valami rongydarab. Benne van: a szentelés misztériuma, ezer év vérzivatara, a csatazaj maga, a hadba indulók „Jézus! Jézus! Jézus!” kiáltása, nagy királyaink egész sora, a magyar hősök, az örökül kapott szülőföld, a magyar néplélek és kultúra, a Szent Korona, a nagybetűs HAZA, s közös múltunk - ereinkben hömpölygő - forgataga...

A szivárványos rongynak - egy olcsó propagandaeszköznek - semmi keresnivalója a nemzeti szimbólumok mellett! Kitűzhetik bár a legfőbb helyekre, úgysem lesz belőle lobogó. Soha!