2021. április 23. - Béla
EUR : 362.16
USD : 301.65
17°

Egy hazug ünnep - nem április 4-én történt és nem volt felszabadulás

Számos településen követtek el vérengzést a megszállók, ezek közül Kápolnapuszta mára eltűnt a lakott települések térképről is. A település teljes férfi lakosságát kivégezte 1945. március 16-án a 2. ukrán front felderítő zászlóalja.

Pető Andrea történeti kutatásokon alapuló becslése szerint csak Budapesten 50 és 200 ezer között lehetett a megerőszakolt nők száma. A Tolna megyei Simontornyai járás főjegyzője 1945 márciusában arról számolt be, hogy Nagyszékely község női lakosságának 60 százaléka nemi betegséggel fertőzött, és 12–13 éves lányokat gyaláztak meg. Számos településen követtek el vérengzést a megszállók, ezek közül Kápolnapuszta mára eltűnt a lakott települések térképről is. A település teljes férfi lakosságát kivégezte 945. március 16-án a 2. ukrán front felderítő zászlóalja.


 
„A front október 8-i áttörése után, a Malinovszkij marsall által vezetett 2. Ukrán Fronthoz tartozó 27. szovjet hadsereg és 18. lövész hadosztály végül harc nélkül vonulhatott be 1944. október 11-én hajnalban, a már kiürített Szamos-parti városba. A megszállás egyik azonnali következménye volt, hogy október 12–15 között a szovjet járőrök ötezer 17–55 éves kor közötti civil magyar fiút és férfit ejtettek foglyul, majd hurcoltak el a városból. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyükről szedték össze a magyar férfiakat. Országszerte ehhez hasonló események zajlottak, és a malenkij rabot emlegetése félelmet és aggodalmat váltott ki a lakosságból” – áll Murádin János Kristóf Malenkij robot – Kolozsváriak szovjet fogságban, 1944-1948 című írásában.
 
Ilyen jelenetekkel kezdődött meg a Magyar Királyság szovjet erők általi elfoglalása. A diktatúra idején teljességgel meghamisított történelemmel szemben, mely nem vett tudomást arról, hogy csak az 1947-es párizsi béke szakította el újra visszacsatolt területeinket, és a trianoni határok átlépésétől – s még úgy is tévesen! – számolta az ország úgynevezett felszabadítását, hazánk szovjet megszállása az Észak-Erdélybe betörő román és szovjet erők támadásával vette kezdetét.
 
Egy ünnep, rossz dátummal
 
A mai napon, április 4-én a Magyarországot megszálló erők 44 éven keresztül ünnepeltették, történelmünkben példátlanul, az ország elfoglalását. Maga a dátum sem volt helytálló. Miközben a kizárólag kommunista szellemű sajtótermékek egészen a rendszerváltás órájáig így jelentek meg az évnek ezen a napján: „1945. április 4- én Nemesmedves birtokbavételével befejeződött Magyarország felszabadítása – hazánk területén elhallgattak a fegyverek, a valóságban 1945 tavaszán Nemesmedves eleste után még egy hét múlva is zajlottak fegyveres összecsapások a Magyarország területén harcoló német erőkkel. „Rábafüzest 3-án végleg elvesztették, a falu „hegyvidékét” a védők még egy hétig, 11-éig tartották. Ugyanekkor esett el a Szentimre-telep, amelyből csak egy templomrom maradt fenn. Nemesmedvestől keletre feküdt Magyarbüks. A dombok között megbúvó falucska hivatalosan Csákánydoroszló külterülete volt, ám a légvonalban 4,5 kilométerre lévő anyaközséggel területileg nem tartozott össze. A komolyabb harcok elkerülték, a front április 11-én egyszerűen „túlfutott” rajta. A harcok azonban csak másnap hajnalban értek véget hazánkban. Pinkamindszenttől nyugatra, a Pinka folyón túl állt a Kapuy-major, amelyet a németek vezetési pontként építettek be védelmi rendszerükbe. Itt védő csapataik április 12-ére virradóra hagyták el állásaikat, s harcolva vonultak vissza a Német Birodalomhoz tartozó Ausztriába" – olvasható a Vas Népe 1992. áprilisi számában. (Olyan forrásokat is olvashattunk, melyek április 13-ára teszik az utolsó harcoló német alakulatok kiszorítását az új megszállók részéről. )
 
Miközben március 15-éből fekete betűs ünnepet csináltak a kommunista rezsimek hazánkban, április 4-ét nemcsak munkaszüneti napként, de a szokásos, a háború után negyven évvel is militarista, egy dél-amerikai juntára emlékeztető körülmények között ünnepelték meg: „iskolások zarándokoltak el Nemesmedvesre, a betonalapzaton álló T-34-eshez, hogy beszédeket mondjanak, illetve virággal a kézben beszédeket hallgassanak. Egész Európa láthatta (ha érdekelte) a Hősök terén minden ötödik évben megrendezett monstre díszszemléket, ahol katonák, rendőrök és munkásőrök tisztelegtek az állami- és pártvezetők előtt. Április negyedikéből tér lett, üzem és termelőszövetkezet.”
 
A sajátos történelmi tévedés alapja, hogy „a magyarországi hadműveleteket irányító Tolbuhin marsall azt az utasítást kapta Sztálintól, hogy április 4-ére foglalja el Bécset. Miután ez nem történt meg, a marsall a nyugat-magyarországi Nemesmedves község aznapi elfoglalása után arról számolt be a főhadiszállásnak, hogy befejezte a magyar területek birtokbavételét.” A németeket viszont a már ismertetett tények szerint nem sikerült a magyar területekről kiszorítani, ám ez nem zavarta a Népszavát, hogy már április 4-i számában be ne jelentse az ország „felszabadulását”. Mi több, még az utóvédharcok idején, április 8-án arról írt a megszállók szájíze szerint fogalmazó pártlap, hogy „Magyarország teljes felszabadulásának megünneplésére ma, vasárnap délelőtt 11 órakor a kormány tagjainak részvételével népgyűlés lesz a Nemzeti Múzeum előtt. A gyűlésen az öt demokratikus párt szónokai méltatják a történelmi esemény jelentőségét.”
 
Egyértelmű tehát, hogy a „felszabadulás” szót a szovjet megszállók parancsára használta a korabeli sajtó, sőt a szovjet csapatok itt tartózkodása alatt egyfolytában megkövetelték az általuk megfogalmazott és előírt terminológia használatát. Az is árulkodó jel, hogy az április 3-i Népszavás lapzárta anyagába belefért az április 4-i „teljes felszabadítás”, tehát a szovjethű orgánumnak már egy nappal korábban megparancsolták, hogy 4-én írja meg a későbbi kommunista rendszer egyik ideológiai alapját képező dátumához passzoló újságcikket.
 
A szovjet megszállás alatt álló déli területen már egy hónappal korábban, 1945 márciusában valószínűleg feltétele volt a lapok megjelenésének a „felszabadulás” kifejezés kötőszó-szerű használata. Az összes, már a szovjet befolyás alatt álló területen megjelent sajtótermék hemzseg ettől a kifejezéstől. Például a Makói Népújság 1945. március 20-i száma így szólítja fel – gyakorlatilag – a kényszermunkára és elhurcolásra történő jelentkezésre azokat a „lustákat”, akik elmenekültek a front elől, majd visszatértek otthonukba a harcok után: „30 napos közmunkát kötelesek végezni a Makó vármegye területéről elmenekültek és a december 1-e után visszatértek - Rendkívül érdekes javaslattal foglalkozott legutóbbi ülésén a Csandvármegyei Nemzeti Bizottság, A javaslat, horderejénél fogva nagy érdeklődést váltott ki és a bizottság által meghozott határozat nagyon komoly súllyal bír. Kallós Alajos terjesztette a javaslatot a Nemzeti Bizottság elé és abban azt indítványozta, hogy a Nemzeti Bizottság az elmenekülteknek, illetve december 1-e után visszatérteknek tegye kötelezővé a közmunkát. Az indítvány indokolásában megállapítja, hogy a vármegye felszabadulása után azok, akik itthon maradtak, nagymérvű közmunkát teljesítettek”.
 
Ez a forrás tehát már az ország teljes megszállása előtt felszabadulásról ír („a vármegye felszabadulása után”) A felszabadulás kifejezés egyébként a történelmi szituáció miatt is értelmezhetetlen: a magyarok hadviselő félnek számítottak a szovjet invázió idején. Ismert, hogy a Vörös Hadsereg is „Budapest elfoglalásáért”, nem pedig „felszabadításáért” kitüntetéseket osztott ki később azon több százezres, jól felfegyverzett haderő tagjainak, akik a második világháború egyik leghosszabb városostromában foglalták el a fővárost, melynek budai oldalát a kitörés idején már csak néhány tízezernyi, mostoha körülmények között vegzáló, utánpótlás nélkül harcoló katona védte.
 
E megszállás során szenvedte el azt a sérelmét a magyar lakosság, amely történelmünkben e szempontból is egyedülálló: a szovjet megszállók gyakorlatilag minden magánlakásba behatoltak, s ott kisebb-nagyobb fegyveres rablásokat követtek el; a férfiakat emellett a nyílt utcán, rendszeresen kifosztották, elrabolva tőlük karórájukat. Szinte minden nőnemű, szinte bármely életkorban levő személy, bármikor retteghetett attól, hogy a katonák erőszakot követnek el rajta.
 
A szovjet megszálló erők által okozott, felbecsülhetetlen károkat az ország áprilisi elfoglalásával kapcsolatban érdemes két csoportba sorolni: a közvetlenül a megszállás alatt és azt követően, a következő 44 év alatt elszenvedett hátrányok, veszteségek csoportjába.
 
„A szovjet bevonulás és az ezt követő megszállás Magyarországon is igen súlyos atrocitásokkal járt együtt. A polgári áldozatok száma többnyire azon településeken volt kirívóan magas, amelyeket a szovjet egységek csak nehéz harcok és súlyos veszteségek árán foglaltak el, vagy ott, ahol továbbvezénylés előtt hosszabban időztek. A Veszprém megyei Olaszfaluban, ahol a németek egy ideig sikeresen tartóztatták fel a szovjet előrenyomulást, a bevonuló szovjet csapatok 1945. március végén több mint 60 polgári személyt gyilkoltak le. Katonáik halála miatt sok más esetben is ártatlan embereken álltak bosszút. A Szolnokhoz közeli Tószegen 1944. október 13-án, megtorlásként egy „ismeretlen körülmények” között elhunyt szovjet katona haláláért, összetereltek és agyonlőttek 11 helyi lakost. A nyírbátori kistérségben fekvő Encsencs községben 1944. október 27-én egy férfi „erős felindulásában” megölt egy szovjet katonát, mivel az a feleségével erőszakoskodott. A meggyilkolt katona bajtársa retorzióként öt személyt nyomban agyonlőtt, majd 105 helyi lakost túszként összefogtak, és elhajtottak a községből.” „Pető Andrea történeti kutatásokon alapuló becslése szerint csak Budapesten 50 és 200 ezer között lehetett a megerőszakolt nők száma. A Torna megyei Simontornyai járás főjegyzője 1945 márciusában arról számolt be, hogy Nagyszékely község női lakosságának 60 százaléka nemi betegséggel fertőzött, és 12–13 éves lányokat gyaláztak meg. A tőle nem messze fekvő Varsádon 15 éves gyereket és 78 éves idős asszonyt is megbecstelenítettek” –olvasható a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadványában.
 
Számos településen követtek el vérengzést a megszállók, ezek közül Kápolnapuszta mára eltűnt a lakott települések térképről is. A település teljes férfi lakosságát kivégezte 1945. március 16-án a 2. ukrán front felderítő zászlóalja.
 
A szovjet csapatok tervszerűen és szervezetten törték fel és fosztották ki a bankokat, különösen a kereskedelmi bankokat Magyarországon. Mint azt korábban egy lapunknak adott interjúja során Szakály Sándor kifejtette: az erre specializált alakulat megpróbálta előkeríteni a bankfiókok személyzetét, hogy nyissák ki nekik a páncélszekrényt. Ha nem találták meg az erre illetékeseket, egyszerűen berobbantották a széfet. Erről így számolt be a professzor:
 
„Az élet-és vagyonbiztonság hosszú ideig nem állt helyre Budapesten. A szovjetek által megerőszakolt Polcz Alain vagy az Anima című németországi könyv női szerzője leírja, mi történt a nőkkel a szovjet uralom idején. Meg volt szabva, hogy milyen fokozatú szovjet katona mennyi zsákmányt vihet haza. Egy marsall egy egész vonatszerelvénynyit. A bankokat is szisztematikusan kirabolták. A magyarországi zsidóság vagyonát, értékeit ugyanis deportálása előtt a hazai kereskedelmi bankokban helyezte el."
 
A háború után elemi károkat szenvedett országot tehát az újabb megszálló erők, melyek még nevükben, sem nagyon különböztek elődjeiktől: Magyarországot a nemzeti szocialista Németország után a szocialista Szovjetunió foglalta el – nemcsak hogy még jobban kirabolták hazánkat, de a lakosság jelentős részét, majdnem egytizedét hajtották szovjet munkatáborokba.

A Gulag táborokba mintegy 800 ezer magyart hurcoltak el, ahol jelenlegi ismereteink szerint 300 ezren vesztették életüket. 

Még a semmiféle cselekvőképességgel nem rendelkező, Moszkva által létrehozott magyar kormány is azonnal szót emelt a polgári lakosság elhurcolása és fogságba vitele ellen a szovjet kormánynál. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke, Miklós Béla 1944. december 26-án, majd 1945. január 7-én panaszt tett a szovjet kormánynál. Utóbbi levelében többek között ezt írta: „Bereg vármegyéből magyar férfiakat vittek el közel két hónappal ezelőtt munkaszolgálatra. Beregszász városából és a szomszédos községekből, melyek a trianoni szerződés értelmében Csehszlovákiához tartoznak, november 19-én elvitték a 18-50 év közötti magyarokat. Ugyancsak elvitték Bereg vármegye trianoni területéről, a beregszász-vásárosnaményi műúttól keletre eső községekből november 21-én a 18-50 év közötti férfiakat. Ez utóbbiak közül a papokat, ruszinokat, cigányokat, zsidó és görög katolikus vallásúakat visszaküldték Beregszászról a családjukhoz. [...] A munkaszolgálatra igénybe vett magyarok elhelyezése és élelmezése - a beérkezett panaszok szerint nagyon gyönge. Sokan megbetegedtek, mert meleg ruha nélkül vannak. [...] A már hosszú idő óta munkaszolgálatra igénybe vett magyar férfiak hazabocsátása szükségessé vált, amiért is ezeknek a hazabocsátását kérem elrendelni."
 
Az 1945-1990 között a szovjet megszállás által okozott károk mind emberéletben, mind anyagiakban felmérhetetlennek tűnnek. Amellett, hogy az 1956 után százezer fő fölötti megszálló hadsereg számos kiadását az országnak kellett fedeznie, a főváros 1956-os, újbóli, súlyos lövetése, a több százezer, a kommunista diktatúra elől a forradalom végnapjaiban elmenekült lakos, a kommunista korszakokban politikai okokból kivégzett, a legóvatosabb számítások szerint is közel ezer fő, az ország társadalmi és politikai rendjének erőszakos megváltoztatása, hazánk megszállása okán lemaradásunk a modern piacgazdaságok soraiból, s emellett a felmérhetetlen anyagi és gazdasági károkozás felbecsülhetetlen összegeket és az áldozatokat tekintve máig is csak becsült lélekszámot jelent.
 
Díszszemle április 4-én, Budapesten. (Fotó: Nemzeti Fotótár)
Forrás: hirado.hu

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató