„Megrengette a hazai közéletet Petry Zsolt kirúgása.
Mármint nem úgy, ahogyan egy megtörtént esemény szokta a mi kis beteg, csak különböző buborékokban létező nyilvánosságunkat, amikor már fel sem kapjuk a fejünket arra, ha az ellenzéki, szélsebesen haladó sajtó meg sem ír egy aktuálisan fontos hírt, inkább hallgatnak a kollégák, mint szégyenlős kutyusok szomorú végtermékei a friss tavaszi fűben. Hanem tényleg. Az elmúlt hét másról sem szólt, csak a Hertha kapusedzőjének a kirúgásáról.
Minden Gulácsi Péterrel kezdődött, aki egy nap egy »harcos« és »bátor« posztot élesített a hivatalos oldalán, amellyel a liberálisoknak és az egyre militánsabban harcoló LMBTQI-közösség aktivistáinak udvarolt. Igen, az idézőjelek használata szándékos volt. A magyar válogatott kapusa azt írta, hogy a család az család. Meg még sok zagyvaságot, de beszéljen helyettem inkább maga a nagy gondolkodó:»Minden embernek joga van az egyenlőséghez. Ugyanúgy, ahogy minden gyereknek joga van boldog családban felnőni, alkossa azt a családot bármennyi, bármilyen nemű, bármilyen színű, bármilyen vallású ember. Én kiállok a szivárványcsaládok mellett!«
Ez a görcsös megfelelési kényszer inkább volt komikus, mint hősies, arról nem is szólva, hogy Németországban egy ilyen bejegyzés pontosan belesimul a mindent uraló fősodorba, a közélet, a sajtó ájultan tapsolt is hozzá, így csak a leggyakorlottabb és leggátlástalanabb agymosók nevezték forradalmian bátornak a megfogalmazóját. Németföldön beszállni a toleranciabajnokságba, nos, ebben nincs semmi kockázat, mindössze tét nélküli elfoglaltság. Sőt díjeső záporozik a Gulácsikra, a szponzorok is elégedetten csettintenek, sőt valószínűleg a legújabb és legjobban felszerelt szponzorautó is megérkezik egy ilyen jóemberkedés után.
Petry Zsolt deklaráltan politikai okból veszítette el a jól fizető fő (!), mondom: főállását. Ugyanis a magyar kapusedző finoman, tényleg nagyon visszafogottan kritizálni merészelte Gulácsit, no nem a szivárványcsaládok melletti kiállása miatt, lapunknak éppenséggel pont azt nyilatkozta, hogy azzal nincs is semmi baja, mindössze úgy látja, hogy egy sportolónak nem szerencsés ilyen témákkal borzolni a drukkerek kedélyeit.
Hiszen régóta tudjuk, hogy a szakértelem mindössze csak fasiszta trükk, egy sokadlagos valami. Ami valóban számít, az a szélsőséges libsizmus és az igazságot elhallgató jóemberkedés.”
Apáti Bence írása a Magyar Nemzetben jelent meg
