Van ebben az országban 2-3 millió leszakadt ember, ami nem újdonság, megvolt az a három millió a háború előtt is. Rajtuk nem lehet segíteni, mert ők sem tudnak segíteni magukon.
(NEM EGYSZERŰEN SZEGÉNY EMBEREKRŐL BESZÉLEK, HANEM A TÁRSADALOM MAGATEHETETLEN RÉSZÉRŐL, AKIK NEM TUDNAK, NEM IS AKARNAK EMELKEDNI, ezt majd idézzék azok, akik ügyesen félremagyarázzák a szavaimat...)
Szóval, borzalmas háttérrel jönnek, nem tudnak elszakadni a közegüktől, nem tanulnak, nem dolgoznak, és ha mégis van munkájuk, nem gondolkodnak, csak vegetálnak. Képtelenek kitartóan küzdeni valamilyen célért, nem tudnak váltani, nem költöznek, nem gondolkodnak új dolgokon, ezért menthetetlenül és végérvényesen leszakadnak.
Hogy az állam feladata volna segíteni rajtuk, igaz is, meg nem is. Az állam családvédelmi intézkedésekkel, építkezésekkel, munkahelyteremtéssel, képzésekkel tud segíteni, de ők ebben nem partnerek, maradnak ott, ahol vannak. Jelentős részük szenvedélybeteg, mások pedig azért nyomorognak, mert egész életükben rossz modelleket láttak, követtek, ezért fogalmuk sincs, hogyan lehetne változtatni a helyzeten.
Nyilván kiderült már ebből a véleményem: menthetetlenek szegények.
Magyarország fő problémáit harminc éven át az okozta, hogy ez a réteg döntően befolyásolta a választások végkimenetelét, hiszen a népképviseleti demokrácia vastörvénye szerint egy ilyen embernek pontosan akkora befolyása van a közügyekre, mint egy tanult, értelmes, vagy legalábbis, dolgos, igyekvő, intelligens embernek: kereken egy szavazata. Ezek csináltak tömegpártot az MSZP-ből, ezek emelik most is a DK-t, ezek nyomták fel egy időben 20 százalékra a Jobbikot. Amivel persze, nem azt akarom mondani, hogy az említett pártok minden szavazója onnan érkezett, inkább fogalmazzunk úgy, hogy akik onnan érkeztek, rendszerint ezekre a pártokra szavaztak.
Amit itt vázoltam, nagyjából mindenki tudja az országban. A politikusok is tudják. Ők azonban nem írhatják le, nem mondhatják ki az igazságot, hiszen minden szavazatra szükségük van. Pedig ismétlem: Magyarország elmúlt harminc évének sok-sok nyomorúságát az okozta, hogy ezek az emberek a választópolgárok harmadát teszik ki (vagy többet?). Megkerülhetetlenek, legalábbis kampány idején. Mindenki udvarol nekik, de senki nem alapoz rájuk hosszú távon, ahogyan ők sem hűségesek semmihez: vándorszavazók, ma ide, holnap oda csippentenek, mindenkiben „csalódnak” két év után. Soha, semmiért nem mondanak köszönetet, aszongyák, az nekik "jár", ha pedig kapnak valamit, még több kell. Így aztán a demokrácia nagyobb dicsőségére gumicsont gyanánt kapnak a pártjainktól különböző témákat, azokra reagálnak a maguk szintjén, ahelyett, hogy hagynák a fenébe a közügyeket, és teljes erővel az életkörülményeik javítására törekednének.
Sokáig bíztam benne, hogy az idő előre haladtával valamennyire polgárosul a hazám, a tudás és a teljesítmény követendő példa lesz. Valamennyire így is történt. A felső és a középrétegek polgárosultak, jobban élnek, ismerik önmagukat, vannak céljaik, helytálló társadalmi értékeket örökítenek tovább utódaikra. A 2-3 millió (ön)tudatlan ember pedig maradt ott, ahol mindig is volt.
Sajnos, ez a rögvalóság.
Egyet tehet az ember (mást tényleg nem), ha szereti a hazáját: elkerüli őket. Velük ugyanis minden párbeszéd teljességgel hiábavaló, hiszen irigyek, sunyik, hazugok és jellemtelenek. Mindegyik harsányan ordít, mit kéne tenniük a politikusoknak, de a saját életében semmit sem tud felmutatni. Hej, de igaza volt Lázárnak.... Persze, azt is kimagyarázták, holott annyit akart ő mondani - és mondok most én is - hogy VALAMIT mutasson fel az az ember, aki közügyekbe ártja magát. Valamiért legyen tiszteletreméltó: mert gondoskodik a családjáról, tisztességgel dolgozik, elért valamit, valamiben jó, példa mások számára. Lehet az illető asztalos vagy sebészorvos is. Teljesen mindegy: csak legyen valaki. Ilyen emberekkel szeretünk barátkozni, vagy olyanokkal, akik emelt hangon mindenről véleményt formálnak, de valójában semmiről, semmit nem tudnak, és semmilyen összefüggést nem értenek, nem érzékelnek, de még nekik áll feljebb?
Na, ugye.
Én azóta vagyok elégedett, boldog ember, amióta nem foglalkozom ezekkel. Egyszerű újságíróként, hála Istennek, nem nekem kell gondozgatni, kezelni a témát. A politikusok oldják meg, mit kezdenek velük. Egyénileg még sajnálom is őket, mert sokan nem tehetnek arról, amilyenek lettek... de velük érintkezni... Na, azt nem.
Azt soha.
Akikkel egy tudati szinten vagyuink, azokhoz közeledhetünk, akikkel más a dimenzió, azoktól tanácsosabb távolodni. Megtapasztalhattuk 1945 óta, milyen frankó, amikor mindent összekutyulnak a társadalmi kohóban. Abból semmi nem származik, csak valami alaktalan, jellegtelen massza.
Mi ne legyünk massza. És ne húzzon le a sokaság. Úgy éljünk, hogy önmagunkért kedveljenek, árasszunk valami fényt a sötétségbe, ha megtehetjük.
Nagyon rövid ám az élet. Minek bosszankodni, amikor nyugodtan, szépen is élhetünk?
Jaj, de nagy igazság ez, barátaim…..
