2021. szeptember 20. - Friderika
EUR : 351.42
USD : 298.4
Időjárás ikon15°11°

1526. 08. 29. A mohácsi csata

1526 augusztus 29-én Mohácstól, délre a Duna mentén állt csatarendbe a magyar sereg. Az utolsó pillanatban még befutott a horvátországi csapatok jelentős része, így a seregben már 12–13 000 lovas és 12–13 000 gyalogos volt. A katonákat 5000 szekér, 15 000 igásló kísérte, és 500 nehéz „prágai” szakállaspuskát valamint 85 ágyút is vittek magukkal.

Ez a csapatösszevonás az egyik legnagyobb volt a középkori Magyarország történetében, Közép-Európa szinte minden népének katonái ott voltak a táborban, így a magyarok mellett horvátok, szerbek, szlovákok, csehek, németek, lengyelek is szép számmal voltak a seregben. Ekkora erő a korabeli Európában bárhol igen tekintélyes erőnek számított volna, de az Oszmánok elsőrangú katonasága még így is legalább háromszoros túlerőben volt vele szemben. A magyarok bal szárnyukkal a Duna mocsaras árterére támaszkodva két harcrendet alakítottak ki, s eléggé széthúzták erőiket, nehogy jobbszárnyukon túl nyúljon az oszmánok csatarendje.

Az első harcrendben állt két szárnyra tagolódva a gyalogság és a könnyűlovasság zöme, vagyis 15–20 000 harcos, és közéjük ékelődve a nehézlovasság kisebb csapatai. A könnyűlovasság és a gyalogság közé állították fel az ágyúkat – már amennyit még időben partra tudtak tenni a dunai hajókról. Ezután következett a második harcrend, melynek közepén az előkelők és csapataik között állt a király, a háta mögött ezer vértessel. Két oldalt könnyebb felszerelésű lovasság kaphatott helyet, míg a harcrend szárnyait kisebb gyalogos csapatok biztosították. A király testi épségének őrzésére, menekítésére még egy kisebb könnyűlovas csapatot is elkülönítettek. A csatarend azt sugallja, hogy elsősorban védekezni kívántak,

Az oszmánok viselkedése azonban mindent megváltoztatott. Bár már három napja folytak az előcsatározások, s Szülejmán is harcra készült augusztus 29-én, a nehéz terepen csapatai csak lassan jutottak a felsorakozott magyar seregig: az élen haladó Ibrahim nagyvezír a 4000 janicsárral és 150 ágyúval megerősített ruméliai hadtesttel csak dél környékén jutott el a mohácsi síkságot övező fennsík szélére.

Bár Ibrahim pasa erői önmagukban is felülmúlták a magyarokét, a nagyvezír úgy döntött, hogy serege fáradt a harchoz, ezért csupán egy 7–10 000 fős könnyűlovas különítmény küldött előre, hogy lesállást foglaljon a magyarok hátában, többi katonájának pedig elrendelte, hogy harcrendben várakozzanak a magyarok jobb szárnyával szemben, miközben a szolgák hozzáláttak a táborveréshez. Az átkaroló hadmozdulatot azonban idejekorán felfedezték.

Tomori azonban nem akarta megbontani a csatarendet, így a király védelmére rendelt könnyűlovasokat küldte az ellenség kikémlelésére. A csapat harcba szállt a lopakodókkal, de a túlerő végül legyűrte, s ezután a török portyázók csata közben egyaránt támadták a magyarok táborát és a magyar sereg hátát is. Tomori és vezértársai tudták, hogy aznap valószínűleg már nem várható Szülejmán egész serege a csatamezőre, és abban is bízhattak, hogy az oszmánok támadni fognak.

Látva azonban az ellenség felvonulásának lassúságát, és talán még a táborveréshez készülődő ruméliai csapatokat is, arra a következtetésre jutottak, hogy nem szabad a csatát elhalasztani, s addig kell kiprovokálniuk a harcot, amíg nem az egész, hatalmas ellenséges sereggel állnak szemben. Ezért muszlimok délutáni imája idején – négy óra tájban – a magyarok első harcrendnek jobbszárnya, Batthyány Ferenc horvát bán jórészt horvát katonasága megtámadta az oszmánokat. A roham a ruméliai hadtest centrumában felállított ágyúkig vetette vissza a táborverést biztosító oszmán lovasokat, az ágyúk védelmére emelt torlasz azonban eltérítette a támadást. A magyar könnyűlovasok kitértek az ágyúkat védő janicsárok tüze elől és elkanyarodva rávetették magukat a tüzérség mellett felsorakozott ruméliai lovasságra, több helyen át is törték azok arcvonalát.



A legelöl haladók már az oszmán táborba is betörtek, ahonnan a menekülők ekkor már a szultán felé futottak. A siker kiaknázására ekkor a második harcrendet is bevetették a küzdelembe, megkezdődött a ruméliai hadtest bekerítése, s a hamarosan jobbszárny gyalogsága is elérte az ágyúkat. Nemsokára kiderült azonban, hogy a magyar vezérek elkéstek a támadással, mert az erőltetett menetben közeledő Szülejmán szultán egész hada megjelent a harcmezőn. A szétbontakozó oszmán sereg centrumában a szokásoknak megfelelően a szultán állt a fővárosi zsoldoscsapatokkal, a jobbszárnyon pedig az anatóliai katonaság vonult fel. A magyarok balszárnya ugyan kitartott az új helyzetben, de a második harcrend páncélosai végül felhagytak a ruméliaiak elleni támadásokkal. Zömük valószínűleg pedig az anatóliai hadtestet támadta, másik részük pedig a szultán kíséretével szállt szembe.

Ám szultán kíséretében lévő janicsárok sortüzei végül meghátrálásra késztették a magyarokat, bár Kemálpasazáde oszmán történetíró szerint „három Ahrimán [ördögi] termetű részeg páncélos, kezükben fénylő lándzsával, áttörte az elébük álló sorokat … ijesztő módon termett a kalifaság egének napja [azaz a szultán] előtt” A testőrök azonban végül végeztek velük. 

A kudarcot vallott támadás után egyre többen kezdtek menekülni a harcból, s a magyar sereg maradéka is két részre szakadt. A lovasság zöme csatlakozott a balszárnyhoz, a jobb szárny gyalogsága pedig végül teljesen bekerítve harcolt tovább, s állítólag mind egy szálig elhullott a küzdelemben. A balszárnyon tömörült magyar erők még egyszer támadást indítottak az anatóliai hadtest ellen, de ez a kétségbeesett kísérlet már nem hozhatott sikert, az oszmánok túlereje fokozatosan a Duna árterének mocsaraiba szorította a magyarokat.

A közel négy óráig tartó küzdelemnek végül a sötétedés és a kitörő felhőszakadás vetett véget. Aki még tehette a lovasságból, az elmenekült. A balszárnyon álló cseh és lengyel zsoldos gyalogosoknak ugyan sikerült egy ideig még négyszögbe tömörülve visszaverniük az oszmán lovasságot, ám végül többségüket lekaszálták a janicsárok puskagolyói. Az oszmánok mégsem hitték, hogy máris végeztek a magyar sereggel, ezért egész éjszaka készültségben maradtak, a szultán éjfélig még a lováról sem szállt le. Valójában nem volt már mitől tartaniuk.

A legalább háromszoros túlerővel szemben küzdő magyar seregből 4-5000 lovas veszett oda, a gyalogságból viszont alig 2000 fő maradt életben. Állítólag 1500-2000 ember esett török fogságba, akiket a győztesek a csata után módszeresen kivégeztek – valószínűleg az ő tömegsírba hányt tetemeikre bukkantak rá a régészek az emlékpark területén. Kettő kivételével elesett az összes seregvezér, hat főpap és sok-sok világi főúr. II. Lajos király eltűnt a harc forgatagából, s csak később kiderült, hogy menekülés közben Csele falu közelében valami ingoványos helyen sebesült lova cserben hagyta, s szerencsétlen módon vízbe fulladt. Magyarország kormányzatát lefejezte ez a vereség.

Természetesen ez a máig hivatalos álláspont. Vannak, akik szerint II. Lajost Szapolyai ölte meg.

Forrás: Magyar Fórum

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató