2022. május 17. - Paszkál
EUR : 384.69
USD : 368.72
Időjárás ikon20°14°

Már készen volt az ítélet – gróf Apponyi Albert trianoni szózata

Pilhál György írása

1920. január 16-án hangzott el gróf Apponyi Albert trianoni szózata. Talán ebből a fájdalmas, dacos, pusztába kiáltott beszédből nőtt ki a megtaposott nemzet jajszava: „Nem! Nem! Soha!”

Mint a hajótörött ember reménytelen palackpostája, olyan volt az a szívet szorító szózat. Igazi értelme már elhangzásakor sem lehetett. A béketárgyalás asztalának túloldalán ülő győztesek addigra már eldöntöttek mindent; egy diktátum feküdt az asztalon, amelyhez gróf Apponyi Albert csupán díszletként kellett. Persze tapasztaltabb ember volt ez a páratlan műveltségű, egyetemek sokaságán tanító akadémikus (akit hosszú élete során ötször terjesztették föl Nobel-díjra), hogy azt gondolta volna, beszédével bármi lényeges változást érhet el a dölyfös győztesekkel szemben. Noha sokan álmodozónak tartották a grófot, ő mindig a földön járt. Tisztában volt azzal, hogy szavai már nem érhetnek célt, maga is csak epizódszereplő egy aljas színjáték utolsó felvonásában.

A delegáció január 5-én reggel indult útnak a Keleti pályaudvarról. Az összegyűlt tömeg előtt Huszár Károly miniszterelnök mondott csendes búcsúztatót, amelyre Apponyi hasonló hangulatban válaszolt. Nem akart sikerrel hitegetni, igaz, azt sem, hogy a csüggedés legyen úrrá az embereken. Az igazi, érdemi tárgyalásokon nem lehettünk ott, hiszen akkor idehaza a kommün tombolt, az antant pedig nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Amikor végre eltakarodtak, akkorra már – mint Bacsó Péter A tanújában – készen volt az ítélet.

A delegációt hűvösen fogadták odakint, még a mozgását is korlátozták, ne terjeszthesse a magyar álláspontot.

A békefeltételek okmányait csak január 15-én vehették át – egyetlen napot kaptak arra, hogy mind a 364 paragrafust áttanulmányozhassák.



A terem hallgatósága formális ceremóniára számított, ám csakhamar ámulattal hallgatta a kétméteres, markáns tekintetű, öblös hangú idős gróf izzó szavait. Apponyi franciául, a nemzetközi diplomácia nyelvén kezdte hetvenperces beszédét, majd angolul és olaszul is elmondta az érveit. Tehette, hiszen veretesen beszélt számos európai nyelven. Lassú, megnyerő szavaiból kisugárzó műveltsége tiszteletet parancsolt.

Idézni az Apponyi-beszédből magyar ember számára ma is sajgó keserűség.

„A többi háborút viselő nemzettel kötött béke feltételei szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni […] Az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek […] Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak. […] Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok.”


Számított is akkor, 1920 telén Apponyi óhaja: „Kívánom önöknek, uraim, hogy a győztes fegyvereknek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége.” No, arra várhattunk…

Az előzetes terv szerint a gróf beszédét már nem követte volna vita, a brit miniszterelnök azonban kérdésre jelentkezett. Lloyd George Magyarország etnikai viszonyairól érdeklődött, mondván, amit hallott, ellentétben állt mindazzal, amiről őt addig informálták. Apponyi kiterítette elé gróf Teleki Pál „vörös térképét”, hol élnek magyarok a Kárpát-medencében. Majd megismételte, hogy a ha­tá­rok kér­dé­sé­ben Wil­son amerikai elnök ál­tal meg­hir­de­tett és el­fo­ga­dott nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés el­vét kellene kö­vetni, vagyis legyenek nép­sza­va­zá­so­k az el­csa­to­lás­ra szánt te­rü­le­te­ken.

Ez volt az a néhány pillanat, amikor még pislákolt a remény…

Hamar kiderült, hiú ábránd volt.

Magát a rettenetes okiratot, a szerződésnek hazudott diktátumot (harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet) – amely később fekete keretben jelent meg a magyar törvénycikkek között – két, kevéssé ismert politikus, Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston írta alá. De az már azon a szívet tépő június negyedikén történt.

Forrás: Magyar Nemzet

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató