Ma 77 éve, 1945. február 11-én kezdődött a második világháború legtragikusabb katonai akcióinak egyike, az ostromlott Budapest német-magyar védőseregének kitörése. Negyvenezer katona próbált meg a Széll Kálmán (ma Moszkva) tér és a Széna tér felől áttörni a szovjet ostromgyűrűn. Az átjutás mindössze hétszáz embernek sikerült, a többség már a kitörés első óráiban elesett. Buda utcáin hegyekben álltak a halottak, többségük máig ismeretlen tömegsírokban nyugszik.
Néhány gondolatban emlékezzünk a hősökre!
A bekerített budai várban összesen 28 000 német, 30 000 magyar és körülbelül 3000 nyilas volt, február 11-ig 5000 német elesett és 9000 német megsebesült. A kitörésben 14 000 német, 2000 magyar (jó részük még a beépített részeken visszamaradt) és 2500 nyilas, illetve civil vett részt.
Német részről három időpontra is tervet készítettek (1944. december 24-december 26, 1945. január 1. és január 3.). Hitler, mint a német véderő főparancsnoka ezeket nem engedélyezte, s végül február 11-ére dolgoztak ki egy megkésett, a korábbi lehetőségekhez képest kétes értékű tervet. A terv kidolgozásakor a korábbi terveken kívül figyelembe vették azokat az útvonalakat is, amelyeken keresztül a német sorok mögé szivárgó szovjet katonák saját vonalaikhoz tértek vissza. Február 10-én átküldött magyaroktól, illetve az Ördög-árkon kiküldött német felderítőktől próbáltak a lehetőségekről tájékozódni. Február 11-én 15 órakor ismertette a tervet a IX. SS hegyi hadtestparancsnokság a német csapatok parancsnokaival, amely szerint csak azok a katonák vegyenek részt a kitörési kísérletben, akik egy éjszakai, 24 km-es, folyamatos harc közbeni gyalogmenetet meg tudnak tenni. A kitörés 20 órakor kezdődik, két fő irányban és három hullámban, a Városmajor úttól a Mechwart térig, a Krisztina körút és Margit körúti vonal áttörésével.
Az 1. hullám teljes szélességben és bal oldalbiztosításban a 8. SS lovashadosztály, jobb oldalbiztosító és 3. hullámban mint utóvéd a 22. SS lovashadosztály, 2. hullámban, a 2. német páncéloshadosztály közepétől jobbra a Feldernhelle (FHH) hadosztály, középen a 271. német népi hadosztály, mögöttük a 12. légvédelmi ezred és a Luftwaffe földi és légi személyzete. A még átjárható három utcán 1 db. Hetzer páncélvadász, 1 db. StuG IV. rohamlöveg és 1 db. PZ-IV. harckocsi segítette a kitörést. A 8. SS lovasezred középen indult. Mindhárom hullámban egy-egy 7,5 cm-es löveggel felszerelt páncélgépkocsi (Sd.Kfz 251/9), a 13. páncéloshadosztálynál egy 8 cm-es gránátvetővel felszerelt páncélgépkocsi (Sd.Kfz 250/7) volt, továbbá összesen tíz Volkswagen 166 úszó gépkocsi (Schwimmwagen), a parancsnokságoknak és a tábori csendőr forgalomirányítóknak egy-egy BMW futármotorkerékpárjuk volt. Az összes többi járművet meg kellett semmisíteni egy, még február 10-én kelt parancs szerint.
A magyar és a nyilas csapatok parancsnokságát csak 18 órakor tájékoztatták a kialakult helyzetről, illetve a kitörés megindulásáról. Az összes olyan magyar katonát, akit korábban a német haderő kiválasztott, a kitörés második hullámába osztották be, támogatásul két könnyű harckocsit vihettek magukkal. A németek már jóval a kitörés kezdete előtt kerestek olyan magyar katonákat, akik korábban a Buda környéki erdőkben teljesítettek szolgálatot, s így alapos helyismerettel rendelkeztek. Őket az átlagban 30 fős német csapatok mellé kísérőül osztották be. A kitörés utáni gyülekezőként a Nagykovácsi és Solymár közti Remete-hegyet határozták meg olyanképp, hogy ott döntenek az áttörési irányról (Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentkereszt).
A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, lengyelül vagy ukránul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta. Az első szovjet felfogó állásrendszer a Kis-Sváb-hegy – János kórház – Rókus-hegy – Margit híd budai vonalán volt, s 21 óra után erős tüzérségi és aknavetőtüzet nyitott a kitörés főirányára, az Olasz fasorra (ma Szilágyi Erzsébet fasor). A tűz 22-23 óra közt érte el csúcspontját. Mivel erre az időre a német főerők eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe, valamint a Hármashatárhegyre, a szovjet védelmi vonalat a Sváb-hegy teteje – Normafa – János-hegy – Solymár – Pilisborosjenő vonalra vonták vissza, és február 12-én támadást intéztek a kitörésben eddig jutottakra. Február 13-án kora reggelig elérték az eredeti frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló német gócpontok felszámolását. A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatárhegyen és a Szarvas-hegyen szintén igen sok kitörő gyűlt össze. Ezekből körülbelül 5000 fő támadta a Tinnye – Budajenő – Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és Tinnye közt 3000 fő esett el. A 96. német gyaloghadosztály vonalán, főleg Szomornál 785 fő jutott át, ebből február 12-13-án 27 fő, február 14-én kora hajnalban 650 fő (egyharmada a Felderrnhalle hadosztályból), a további 3 napban 109 fő. A teljes létszámból 109 fő volt a Waffen SS tagja.
A Hámashatárhegy felől a Pilisborosjenő – Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, de valamennyien elestek. A Piliscsaba – Piliscsév felé kitörők egy, körülbelül 35 fős csoportja a Kesztölctől délnyugatra fekvő nádasig jutott, és körülbelül 1 km-re a külső vonal előtt vesztette életét. A kísérő járművek közül 5 VW-166, 1 Sd.Kfz 251/9, 1 Sd.Kfz. 250/7 és egy magyar Toldi harckocsi kijutott Budapestről, ám a külső frontvonalat egyik sem érte el. A magyar kitörők közül 11 egyenruhás (köztük három egyetemista és egy csendőr), 25 nyilas és 44 polgári személy jutott ki.
A német és a magyar főparancsnokság a fedett Ördög-árok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel (amelyből 150 fő Dörner német rendőrezredes csoportja) a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy a kitörést onnan vezesse tovább. A Felderrnhalle hadosztály harccsoportja azonban túl korán érkezve a kijelölt gyülekezőhelyre, az első hullámban tört ki, így helyébe a 271. német népi hadosztály harccsoportja lépett. A két parancsnokságot magába foglaló csoport az Ördög-árokból való feljövetelkor fogságba esett. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festung Budapest), illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. Kíséretükből néhány katona a csatornákon át visszament, s a belső utcákban esett fogságba.
"A Széna tér és a mai Moszkva tér majdnem teljesen világos volt a sok nyomjelző lövedéktől, világítórakétától, fényszóróktól" - írta egy túlélő magyar katona.
A kitörés több tízezer ember kontrollálatlan, saját életéért való kétségbeesett rohanásává vált, keresztül a Széna és a Széll Kálmán téren, a környező utcákon, a fasoron és a Városmajoron, fel a Rózsadombra, hogy a Hűvösvölgy, a Svábhegy, vagy a Hármashatár-hegy környékén kijussanak a városból és elérjék a német vonalakat. A magyar és német katonák, nyilas fegyveresek mellett batyus-babakocsis civilek is próbáltak kijutni.
A Széll Kálmán tér, a Széna tér, az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor, a Városmajor maga volt az apokalipszis a szemtanúk szerint. Sok helyen csak halottakon taposva lehetett haladni, a tülekedők egymást gázolták le vagy túrták ki a fedezék mögül, mindenfelé kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért. Mások saját magukkal végeztek, mert nem bírták a feszültséget. A Diósárok utca egyik házában huszonhat német SS-katona lett öngyilkos, és több magas rangú német tiszt is golyót repített a fejébe, nem látván értelmét a további harcnak. A német-magyar parancsnokság az Ördögárok csatornarendszerén keresztül próbált menekülni, ám elakadtak, ezért kimásztak és feladták magukat.
Voltak, akik el sem tudtak indulni: a Bécsi kapu téren gyülekező tömeg nagy részét egy váratlan szovjet össztűz pusztította el. Mások el sem indultak, inkább megvárták a fogságba esést, kis részük civil ruhába öltözve próbált meg eltűnni a városban. A Várban lévő szükségkórházakban sok ezernyi sebesültet hagytak magukra a kitörők infernális körülmények között. A fogságba eséstől rettegve közülük is sokan öngyilkosok lettek, az Alagútban és a Hadtörténeti Intézet pincéjében orosz katonák gyújtották fel a sebesülteket.
A városból több ezren kijutottak. Ők a budai hegyeken át, kisebb-nagyobb csoportokba verődve több napig tartó gyaloglással próbálták elérni a Tinnye, Perbál, Zsámbék környéki német állásokat. Az oroszok folyamatos támadásai a legtöbb csoportot felmorzsolták, összesen mintegy hétszáz ember jutott át. A budai erdőkben még hónapokig bujkáltak a fogságba esés elől rejtőzők. A magukat megadó katonákat az oroszok sok esetben lemészárolták.
A kitörés során közel húszezren pusztultak el, nagy részük az akció első óráiban, még Budán. A visszaemlékezők szerint az utcákat harckocsik által széttaposott holttestek, vér és emberi maradványok borították. Nem véletlen, hogy 2007 őszén, a Szilágyi Erzsébet fasoron a Moszkva térnél a villamospálya felújításakor emberi csontokat is találtak.
A Széll Kálmán téren és más helyeken méteres gúlákba hordták a halottakat, majd többségüket tömegsírokba temették. E sírok közül eddig 28-at tártak fel Budapesten, és még továbbiakat a város határain kívül, de Budán még ma is számos feltáratlan tömegsír található, s a halottak és eltűntek közül mintegy ötezret sikerült csupán azonosítani.
Emlékezzünk Hőseinkre a felvidéki KerecseN zenekar " A háború művészete" munkacímet viselő, hamarosan megjelenő legújabb albumáról, Cseh Tamás és Bereményi Géza művének feldolgozásával.
A dal a második világháború egyik legpusztítóbb ostromának állít emléket:
(hadtortenet.hu)
