A szankciók atombombaként hullanak vissza a Nyugatra – az eddigi jóléthez már nem lesz soha visszatérés
Az orosz-ukrán konfliktust kezdete után szinte egymást érték a nyugati szankciók Oroszország ellen. A sajtóbeszámolók ezeket kitörő lelkesedéssel fogadták, úgy téve, mintha a Nyugat mindenható lenne, Oroszország pedig csak egy szánalmas boxzsák, amit előbbi kedvére püfölhet mindenféle negatív következmény nélkül. A Huxit Párt már ekkor is többször felhívta arra a figyelmet, hogy a Nyugat szankciós politikájának gazdasági válság lesz a vége. Oroszország ugyanis gazdaságilag szinte megkerülhetetlen nagyhatalom, amelynek nem lehet és nem is érdemes lebecsülni a világgazdaságban betöltött szerepét. Ezt a leckét tanulják meg most a nyugati országok. Már most is sokba kerül, már most is nagyon fáj és még messze nincs vége.
Nemrég érkezett a legfrissebb beszámoló a tengerentúlról: az amerikai tőzsdék 52 éve nem zártak akkora első félévi veszteséggel, mint idén. Az infláció a nyugati nagyhatalmak körében 30-40 éves rekordokat dönt meg, az elemzői jóslatok pedig kivétel nélkül borúlátóak. A nyugaton kívüli világ egyre növekvő ütemben menekíti a pénzét mind az Egyesült Államokból, mind pedig Nyugat-Európából. Eltűnt a bizalom a Nyugat iránt, mert ha Oroszország pénzét egyetlen kormányzati döntéssel simán el lehet lopni, akkor el lehet lopni a kínai, vagy az arab országokból érkező befektetők pénzét is. Csak ürügy kell hozzá, márpedig az mindig akad. A Nyugat a nyugati világon kívüli tőke számára túlságosan is kockázatossá vált, ennek pedig fájdalmas gazdasági következményei vannak.
Sokan úgy gondolják, ez is csak egy válság, amin majd egy-két év alatt túlesünk. Ennek a válságnak az alaptermészete azonban más, mint az eddigieké. Komoly szerepet játszanak benne a megoldatlan ellátásbiztonsági problémák, amelyek dominószerűen döntenek be egész termelési láncokat és nem állnak meg sem az iparágak, sem az országok határainál. A Nyugat számára rossz hír, hogy egyre inkább elkülönülnek termelésének ellátási láncai a világ többi részétől. Ez az elkülönülés a nyugati országok számára hatalmas versenyhátránnyal jár a termelési tényezők tekintetében: Nyugaton minden drágább lesz és bizonytalanabb hozzáférésű, mint a világ többi részén. Ezt egyre több ország ismeri fel, és egyre többen lesznek azok, akik nyíltan szövik egyre szorosabbra gazdasági kapcsolataikat Oroszországgal – aki kimarad, az lemarad alapon.
Ebben a válságban a nyugati jólét óriási csapást szenved el. Tudomásul kell venni: a jólét azon szintjéhez, amely az elmúlt években Nyugat-Európát vagy az Egyesült Államokat jellemezte, soha többé nem lesz visszatérés. A visszatéréshez ugyanis az kellene, hogy a Nyugat rávegye Ukrajnát az oroszok számára is elfogadható feltételekkel történő békekötésre (azaz a most orosz fennhatóság alá eső területekről Ukrajna lemond) és eltörölje a szankciókat Oroszországgal szemben. Ez azonban egy bődületes politikai vereség lenne, amelyet a Nyugat nyilvánvalóan nem vállal fel, hiszen ezzel a saját mindenhatóságát kérdőjelezné meg. A világot azonban a mostani válság ettől még menthetetlenül több pólusúvá fogja tenni.
Ebben a helyzetben Magyarország jól felfogott érdeke az Európai Uniótól történő rugalmas elszakadás stratégiáját alkalmazni. Hazánknak egyértelmű gazdasági érdeke, hogy a jövőben is hozzáférhessünk a bőséges mennyiségben rendelkezésre álló, olcsó keleti nyersanyagokhoz, termékekhez. Ha az egyre inkább ideológiavezérelt Nyugat erről le szeretne mondani, hát tegye. Mi azonban ne romboljuk a saját életszínvonalunkat és gazdaságunk növekedési esélyeit azzal, hogy a vesztébe rohanó Nyugattal tartunk.
