2022. szeptember 27. - Adalbert
EUR : 406.5
USD : 419.68
Időjárás ikon19°

A háború vége

Földi László írása

Sokan vagyunk mostanság, akik a háborúról vitázunk. Legtöbben a háború kifejezést egy korábbi terminológia miatt az ukrán–orosz katonai konfliktussal azonosítják. Így a fő kérdés, mikor lesz vége ennek a fajta háborúnak? Mikor lesz fegyvernyugvás és béke a szomszédságunkban? Röpködnek a dátumok. Néhány hónaptól a beláthatatlan messzeségig számtalan variáció jelképezi a katonai összecsapás végét jelző jóslatokat. Összeráncolt homlokú szakértők – magamat is ideértve – kezdenek mélyenszántó, de konkrét választ elkerülendő elemzésbe. A legtisztességesebb válasznak pedig annak kellene lennie: fogalmunk sincs.

A ráció ugyanis már rég csődöt mondott. A logika, a történelmi múltból vett tapasztalat pedig folyamatosan kiszorul a vadabbnál vadabb események láncolatát érzékelve. Nemcsak az a baj, hogy a német kancellár, Olaf Scholz az Oroszország elleni, önként vállalt szankciók következtében energiaválságot generált Németországban, és ezzel szembemegy saját országa és az ott élő emberek érdekeivel, hanem hozzá hasonlóan egyetlen józan európai vezető sem maradt a magyar határ túloldalán, bármerre is nézünk. Még az egyébként máskor elfogadhatóan reagáló lengyel politikai elit is követi a háború folytatását és esetleges kiteljesedését szorgalmazók csoportját, és észre sem veszik, hogy ettől függetlenül ugyanaz a jutalmuk, mint a renitensnek kikiáltott magyar kormánynak, amikor arról van szó, hogy megkapják-e az egyébként alanyi jogon járó uniós támogatást. Jelenleg épp olyan kétséges a kifizetés Varsó, mint ahogy Budapest számára.

A kettős mércére további jó példa Ausztria, amely hozzánk hasonlóan szintén nem küld fegyvereket az ukránoknak, mégsem vált ki ellenérzést sem Kijevben, sem Brüsszelben, ellentétben a magyar semlegesség deklarációjával. A magyar lépés elhajlásnak minősül Brüsszelben, nem úgy a menekültügyben, az LMBTQ-jogok terén a brüsszeli narratívát követő Ausztriá­val összefüggésben. Amikor ilyen zűrzavaros a politikai háttér és teljes a konzekvencia hiánya, mi vihet közelebb a békéhez, a fegyverek csöndjéhez? Elég, ha mi, európai polgárok csak reménykedünk a brüsszeli döntéshozók megvilágosodásában, hogy egyszer képesek lesznek megérteni, a béke megteremtésé­hez tárgyalni kell, és nem a harcokat támogatni?



Esetleg van a reményen kívül egyéb eszköz is arra, hogy kikényszerítsük az alternatíva nélküli békét, hogy az orosz és az ukrán fél valóban megállapodjon a tárgyalásokon? Csak akkor, ha úgy tekintünk a fegyveres összecsapásra, mint egy epizódra a mindennapok háborújában, melyet sokkal szélesebb és sokkal átfogóbb területen vívunk. Itt-ott Európában már egyre többen kezdik érteni, hogy az orosz–ukrán kérdés nem egy távoli földrajzi környezet magánügye, hiszen az orosz támadás Ukrajna ellen nem oka a kialakult energiakrízisnek. Ez egyszerűen csúsztatás, bármennyire is erőltetik ennek nemzetközi kommunikációját. Amivel valóban összefügg a növekvő energiaár, az egyértelműen a dolgok mögött megbújó spekuláció. A tények elemzése helyett a cselekvés megkezdése a sürgető feladat. A csaknem négyszázmillió európai áldozattá vált polgár érdekét kell megfogalmaznunk, sőt megharcolnunk, elvégre háború van, amitől nem lehet idegen a „harci művelet”.

Látható módon vannak spontán reakciók. Holland, olasz, szerb traktorok utcai barikádja egyfajta jelzés, a mozgósítás speciális formája. Nemkülönben a Németországban beharangozott utcai demonstrációk, amelyeket a hatóságok már most igyekeznek szélsőséges jobboldali atrocitásként kommunikálni. És ebből következően kétsége ne legyen senkinek, „demokratikusan” fel is fogják oszlatni a regnáló kormányra veszélyesnek tűnő, így megengedhetetlen akciókat. Lehet persze békésebb „fegyverhez” nyúlni, például Olaszországban a traktorok mellett a közelgő parlamenti választás végeredménye is bizonyíték lehet erre. Ugyanis egyre inkább artikulálódik a jobboldali koalíció győzelmének esélye, ami előrevetíti, hogy Itália földjén visszatérhetnek saját kultúrájuk és a normalitás tradícióihoz. Szerencsére sokféle válasz van az elfogadhatatlanra. A reményt pedig élteti, hogy bebizonyosodott: „mégis mozog a föld”.

Mert nincs energiaválság, pontosabban fogalmazva nincs objektív ok az energiaárak drasztikus mértékű emelkedésére, hisz van kőolaj, földgáz és áram is termelődik a korábban megszokott ütemben. Senki, Szaúd-Arábiától Oroszországon keresztül az Egyesült Államokig nem állította le a kitermelését, nem égnek a fúrótornyok, a tengerek hajózhatók a tankerek számára, ahogy az Oroszországból kiinduló gázvezeték sem dugult el. Vagyis minden adott lenne, hogy a totális káosz ne alakuljon ki. Káosz, amely azoknak hoz hasznot, akik képesek globális szinten bénítani a folyamatokat, és akik elég régóta és arcátlanul mennek szembe a többség érdekével. Mi valamennyien, és nem csak a traktorosok, dolgozunk, termelünk, majd bevételeinkből vásárolunk, biztosítva a gazdaság működésének korrekt körforgását és egymásra épülő mechanizmusát.

Viszont azt látjuk, érzékeljük, és egyre gyakrabban megszenvedjük, hogy létezik egy rejtőzködő, a háttérből irányító arcátlan társaság, akiket nem érint a válság, de tőlünk elvárják a szükségtelen áldozatvállalást. Sokszor és sokat beszélünk és beszéltünk erről a társaságról. De hol élnek és honnan irányítják a folyamatokat? Tulajdonképpen nincs egy körülhatárolható bázisuk. Jelen vannak a New York-i Wall Street szűk utcájában, a Közel-Kelet minősíthetetlenül fényűző, olajpénzen kikupálódott beduinjainak fönntartott hatcsillagos szállodákban, az európai városokban magukat arisztokratáknak álcázva, és nemkülönben a szmoggal betakart Peking üzleti világának képviselői között. A ránk kényszerített globális háborújuk közepette bármit megtehetnek, szemrebbenés nélkül átgázolhatnak az emberek érdekein. Fegyveres összecsapásokat generálva legyintenek a béke szükségességére, alternatívanélküliségére. Vagyis legyintenek ránk.

És mi mikor legyintünk vissza?!

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató