Vannak, akik a jövőt keresik, már nem siratják minden nap a múltat.
„Az elengedésről, a nemzetről, a hazámról írnék. Hazám egy darabjának elvesztéséről. Elsősorban Trianonról. Amit elvesztettünk, az nyilván nem csak négyzetkilométerek, emberek, települések sokasága, hanem egy álom. Hogy örökké együtt maradunk, hogy a történelmi Magyar Királyság sérthetetlen, hogy mi valójában egyek vagyunk. Aztán kiderült, hogy nem. Trianon nemzeti dráma. A magyar nemzet egy részének halála. Ebben nincs vita.
Valójában három vita van. Valakik szerint ez elfogadhatatlan, ez történelmi félreértés, ez több, mint igazságtalanság, ez hazugság. Ez olyan, mint a halál, de a nemzet nem halhat meg. Ezt valahogy vissza kell fordítani. Nincs bocsánat, csak bűnösök vannak. Az igaz nemzeti politika közepén a megcsonkított ország helyreállításának erkölcsi, politikai, történelmi akarata kell álljon. Soha, soha! Aki nem ezt gondolja, az áruló - harsogják.
Mások szerint, ami elszakadt, az a történelmi realitások miatt ugyan visszavonhatatlanul elszakadt, de a nemzeti identitás középpontjában az örökös gyász kell, hogy maradjon. Trianon az ország meggyalázott lelkének szimbóluma. Ezért imádkozunk Trianon elvesztése miatt, ezzel fekszünk, kelünk. Aki magyar, velünk tart! Aki nem ezt gondolja, az becstelen - szerintük.
Megint mások meg megemésztették a megemészthetetlent. Meggyászolták. Nem felejtenek. De tanulnak és mennek előre. Nem érzéketlenek, de elfogadták azt, amit nem lehet megváltoztatni. A jövőt keresik, már nem siratják minden nap a múltat.
Marcit egyszer kivittem nagyanyja, Katus sírjához. Nem pontosan értette, miért sír édesapja. Pedig ismeri a nagyi nevét, fényképeit, pár történetet.Nekem most már inkább Marciról szól a világ.”
