2022. december 10. - Judit
EUR : 414.94
USD : 393.01
Időjárás ikon

Az orosz-ukrán háború egy idegenlégiós szemével - Ofella Balázs interjú

Tálibok elleni tűzharc, afrikai kultúrsokk, orosz–ukrán háború, avagy mit ér egy légiós, ha magyar? Ofella Balázzsal, a TEK katonai kiképzőjével, a Tíz év a Francia Idegenlégióban című könyv szerzőjével, a Gerilla-regények fordítójával beszélgetett a Pataki Tamás ami a Demokratában jelent meg. 

– Általában hogyan reagálnak, amikor kiderül légiós múltja?

– Azt szokták kérdezni, hogy mennyit kerestem, és voltam-e forró helyzetekben. Az egyik nyilvános információ, fenn van a francia hadsereg honlapján, ami a másikat illeti, voltam már tűzharcban.

– Milyen érzés tűzharcba keveredni?

– Amikor benne vagy, akkor megszűnik körülötted a világ, csak a harc létezik. Elönti a véredet az adrenalin, ami nagyon hasznos, de azért nem ad szupererőt. Az érzékszerveid kiélesednek, és csak a lényegre koncentrálsz, iszonyúan felpörget, utána lelassít. Mostanában sportolás közben, ejtőernyőzéskor vagy ökölvíváskor érzek hasonlót.

– Sok tévhitet hallott már a légióval kapcsolatban?

– Rengeteget. Sokan azt hiszik, hogy a különleges erőkhöz tartozunk, és egy szál késsel bedobnak minket a dzsungelbe, az ellenség vonalai mögé, hogy elvágjuk a torkukat. Összetévesztenek Rambóval, pedig mi normál reguláris katonák vagyunk. Egyesek azt gondolják, hogy leszerelés után mindenki bűnöző lesz, pedig a legtöbben tisztességes polgári vagy egyenruhás állásban folytatják. Ezért is írtam meg az emlékeimet, hogy hiteles történetet mondjak el rólunk.

– A fizetés vagy a kalandvágy vonzotta?

– Én csak katona szerettem volna lenni. 2009-ben úgy döntöttem, hogy kipróbálom, bár tudtam, hogy a jelentkezők tíz százalékát veszik fel. Szerencsére sikerült, B tervként a Magyar Honvédség volt a tarsolyomban. Harci századba kerültem, tehát missziókra jártunk, két olyan konfliktusgócban is szolgáltam – Maliban és Afganisztánban –, ami alacsony intenzitású háborúként is értelmezhető. Ezenkívül több katonai kiképzőtábort és állomáshelyet bejártam, Francia Guyanában a dzsungelben ütöttünk rajta illegális aranyásókon.

 

Afganisztán, 2011

 

– Sokszor került veszélybe az élete?

– Maliban pokolgépeket robbantottak, meg rakétával lőtték a bázisunkat, volt, hogy felrobbantották a konvojunk egyik járművét, és nekünk kellett kihúznunk a sebesülteket. Afganisztánban az elején még bátrak voltak a tálibok, elbizakodottságukban jobban nekimentek a francia kontingensnek, erőltették a tűzharcot, ilyenkor természetesen visszalőttünk, és általában ők húzták a rövidebbet, úgyhogy az első másfél hónap után erről leszoktak. De azért nem kell egy magas intenzitású háborúra gondolni; a mai Ukrajnától sokkal nyugodtabb volt.

– Hol érte a legnagyobb kultúrsokk?

– Afganisztánban és Maliban, az tényleg a legsötétebb őskor. A civilekkel általában nem volt szoros kapcsolatunk, de azért köztük éltünk sokáig, olykor a házaikban szálltunk meg, és láttuk, hogy miket művelnek: a kislányokkal brutálisan bántak, a nőket sokszor minden előzmény nélkül megverték. Amikor kislányoknak adtunk csokit, a fiúk kitépték a kezükből, rúgták őket, és elég nagy sokk volt az is, amikor őrségben, az éjjellátóval láttuk, hogy a férfiak szexuális viszonyt folytatnak kecskékkel, birkákkal. A vécézésnek sem voltak szabályai, ahol rájuk jött, ott leguggoltak és könnyítettek magukon az utcán, aztán elkaparták homokkal.

– Nemzetiségi konfliktusok megjelentek a légión belül?

– Ezeket a laktanya kapuján kívül hagytuk. Emlékszem, hogy amikor 2014-ben kitört az orosz–ukrán háború, az ukránok elég sok katonai felszerelést, egyenruhát küldtek haza a családtagjaiknak, hogy fel tudjanak szerelkezni, de konfliktusba nem keveredtek a benti oroszokkal. Megkérdeztem a fiúkat, hogy most mi a helyzet, és azt mondták, hogy totális béke van. A szerbek meg a horvátok is állandóan együtt bandáztak, mert értették egymás nyelvét, és ott bent visszavedlettek „jugosz­lávvá”. A magyar közösség elég összetartó volt. Az öregek már az elejétől fogva segítettek, tanácsokat adtak. Mi, magyarok leginkább a lengyelekkel meg a bolgárokkal voltunk jóban.

– A Terrorelhárítási Központ katonai kiképzőjeként mit tud elárulni a munkájáról?

– Félúton van a katonai és a rendőri munka között. Mi olyan ellenségre készülünk fel, amely katonai kiképzést kapott és katonai taktikát alkalmaz, és viszonylag jól fel is van fegyverezve. Az ilyenek lehetnek komolyabb bűnbandák vagy terrorszervezetek, és a nevünkben is benne van, hogy ezeket kell elhárítani, ezért nem csak a rendőri kiképzés szükséges a fiúknak, hanem a katonai is. Az osztályomnak ez a feladata.

– A közeljövőben mi veszélyeztetheti leginkább a közbiztonságot? Hogyan hat az önök munkájára a háború?

– Ukrajnába elképesztően sok fegyvert szállítanak, ám a háború egyszer csak véget ér, vagy befagyott konfliktus lesz belőle, mint amilyen a Donbaszban volt évekig. A fegyverek egy részét – amelyeket a NATO is ellenőrizetlenül szállított – kiosztották a lakosságnak, már nem tudják nyomon követni az útjukat, úgyhogy várhatóan megjelennek majd a szervezett bűnözők kezében. Sőt, lesz rengeteg kiképzett ukrán katona, aki nem akar majd kétszáz hrivnyáért visszamenni a gyárba, hanem valami jövedelmezőbbet csinálna. Ha eljön ez a pillanat, akkor szerintem itt, Közép-Európában a szervezett bűnözés elleni harcban nagyon fel kell kötni a gatyánkat, mert ezek nem kispályás, dizájnerdrogos ellenfelek lesznek, hanem visszatérhet a 90-es évek maffiavilága, vagy még rosszabb.

– Az oroszok nemrég 300 ezer embert mozgósítottak. Katonai kiképzőként mit gondol, mennyi idő alatt lehet katonát faragni valakiből?

– Jó pár hónap kell hozzá. A tartalékosok már kaptak valamilyenfajta kiképzést, de nem mindegy, hogy mikor és milyen gyakran frissíthették fel a tudásukat. Ahány ember, annyiféle a válasz, úgyhogy nincs rá szabvány, pontosan mennyi idő szükséges egy ember kiképzéséhez. Először is fel kell frissítenie saját szakterületének az ismereteit, utána összfegyvernemi harcból kell kiképzést kapnia, hogy már a gyakorlótéren együtt tudjon működni más fegyvernemekkel, és ne a harctéren, élesben kelljen megtanulnia. Az oroszok helyében én városi harcra is felkészíteném őket, mert úgy tűnik, hogy ez az orosz hadsereg gyenge pontja. Az egyéni képességeket a csapatbeliekkel együtt kell fejleszteni, mert akinek nincsenek jó egyéni alapjai, az nem sokat ér csapatban sem. Ha meg nincs hozzászokva, hogy együttműködjön a többiekkel, akkor sokszor még veszélyesebb a csapattársaira, mint az ellenségre. A kiképzést a legalapvetőbb dolgokkal kell kezdeni, például a fizikai állapotuk megerősítésével, mert ezek a katonák 40 kilós menetfelszereléssel futnak majd sokat a csatatéren.

– Mit gondol, hogyan végződik a háború?

– Úgy látom, hogy még mindig az oroszok az esélyesebbek, nagyobb tartalékaik vannak emberben és hadianyagban is. Viszont azt sem merném kijelenteni, hogy Ukrajna esélytelen lenne. Az orosz társadalom jobban elviseli a veszteségeket, mint a nyugati. Volt már afganisztáni, csecsen, donbaszi háború, amelyekben több tízezren haltak meg. Az USA-ban ennél sokkal komolyabb háborúellenes tüntetéseket tartottak a néhány ezer iraki halottjuk miatt. A nyugati propaganda azt fogja felnagyítani, ami kedvezőtlenül hat az oroszokra, és nem azt mutatják, hogy több tízezren fegyelmezetten bevonultak, meg néhányan még önként is, hanem azt, hogy sokan elmenekültek. Egy csaknem 150 milliós ország esetében törvényszerű, hogy lesz néhány tízezer ember, aki elmenekül a sorozás elől. Hogyha Magyarországon hasonló helyzet állna elő, akkor itt is torlódna a sor Hegyeshalomnál, ám hazánkban is lenne olyan réteg, amelyik bevonulna és akár az életét is adná hazájáért.

Mali, 2017

 

– És ön szerint mitől függ, hogy ki mit választ? Most milyennek látja a magyar hadsereg állapotát?

– Az értékrendjüktől. Aki úgy gondolkodik, hogy a közösségünkben, hazánkban nemcsak jogaink, hanem kötelességeink is vannak, az nem fog elfutni. Pozitívnak tartom, hogy létrejöttek kadétiskolák, és már kamaszkorukban megszólítják a fiatalokat, mert ha megkapták az alapokat, akkor katonai kiképzésük is könnyebben megy. Örülök, hogy végre állami szinten elkezdtek foglalkozni a haderőfejlesztéssel, mert a hadseregnek ’90 óta csak leépítésben volt része, és aki a hadsereg fejlesztése ellen beszél, az szememben az állam ellenségének számít. Van egy német közmondás, miszerint minden országnak etetnie kell egy hadsereget; ha nem hajlandó a sajátját, akkor majd etetni fogja valamelyik szomszédjáét. Az a legnagyobb szerencsénk, hogy a szomszédainknál – Ukrajna kivételével – sem rózsás a helyzet, mert ők is elhanyagolták a magukét. Szerintem a mostani magyar honvédség képes volna rá, hogy megvédje az országot a közvetlen szomszédaink ellen, legalább addig, amíg a NATO kieszközöl egy fegyverszünetet. Hogyha egy középhatalom vagy nagyhatalom támadna meg, akkor nincs esélyünk, legfeljebb városi gerillaharcra, mint Irakban. Remélem, hogy tanulunk a szomszédban dúló háborúból és hasznosítjuk a tapasztalatokat, például a drónok szerepét illetően. Ma már egy lövészszakasznak is van drónkezelője a harcoló feleknél, míg korábban ez nem így volt. Nem mondom, hogy ez az új „csodafegyver”, mert ez is lelőhető, de sokkal olcsóbb, mint egy repülő, és éppen ezért sokkal több is bevethető belőle. Azt is fontosnak tartom, hogy úgy képezzék ki a katonákat, hogy megszokják az együttműködést a tüzérekkel, a harckocsizókkal, a műszakiakkal.

– Kevesen tudják, hogy műfordítóként is jegyzik, ön magyarította Laurent Obertone Gerilla című regényeit, amelyek a francia társadalom összeomlásáról szólnak. Kritikusai szerint Obertone túlzó, pokoli víziója nem hiteles. Hogyan talált rá a könyvre, és mit gondol a kritikáról?

– Francia rendőrökkel járőröztünk együtt Cannes-ban, és köreikben népszerű volt a könyv. Amikor mondtam nekik, hogy szeretek olvasni franciául, ajánlották, hogy biztos tetszene nekem. Nekifogtam, és olyannyira megragadott, hogy egy telefonos francia szótárral elkezdtem lefordítani az első hat fejezetet, már csak azért is, mert láttam hasonló jeleneteket, hordóban rakott tűz körül tanyázó drogosokat, bűnözőket, és hallottam kalasnyikovos leszámolást az Észak-Marseille-ben lévő laktanyánktól kétszáz méterre… Minden regénybe, filmbe kell egy kis túlzás, különben nem érdekelné az embereket. Azt gondolom, hogy amíg a szociális segélyt kifizeti a francia állam (egyfajta védelmi pénzként), a jobban élő rétegek körében olyan nagyon nagy összeomlás nem lesz. Hogyha ezt megszüntetnék, mert mondjuk kiürül a kincstár, vagy egy politikai erő úgy döntene, hogy ennek véget vet, akkor elképzelhető egy ilyen lázadás, de szerintem az államszervezet meg tudná fékezni. Inkább az összeomlás pszichológiája az érdekes, ugyanis Obertone rámutat, hogy milyen törékeny egyensúlyban van a társadalom.

 

Szerkesztői ajánló:

Ofella Balázs könyvét ajánljuk mindenkinek, akit érdekel az idegenlégió témája. A könyv az elmúlt héten került ki a polcokra, és a borítójára kattintva már meg is rendelhető.

 

 

 

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató