Miért finanszírozza a Biden-kormányzat a Magyarország elleni agitációt, egy NATO-szövetséges, Amerika-barát lakossággal rendelkező ország ellen? Ennek semmi köze a nemzetbiztonsághoz. Lehet, hogy Magyarország stratégiai szempontból Európa kereszteződésében helyezkedik el, de ami a Fehér Ház liberálisait irritálja, az az, hogy kormánya kiáll a [valódi] nyugati értékek mellett - írja a Bennfentes.net.
Ez megbocsáthatatlan a nyugati szárny és a külügyminisztérium számára, ahogyan az olyan nagy baloldali finanszírozók számára is, mint az Arabella Advisers és a Tides Alapítvány, a progresszív agytrösztök apparátusa, a nem kormányzati szervezetek és az aktivista szervezőhálózat - az a globus, amely manapság oly sok politikát irányít.
Ahogy Biden nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan mondta: "Elértünk egy olyan pontra, amikor a külpolitika belpolitika, a belpolitika pedig külpolitika". Magyarország csak egy újabb színtere a kultúrharcnak.
Ezt az összefüggést kell szem előtt tartani ahhoz, hogy megértsük Samantha Power, az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség vezetőjének közelmúltbeli budapesti útját.
"Nagyszerű, hogy itt lehetek Budapesten a @USAmbHungaryval" - tweetelte február 9-én - "ahol a @USAID épp most indított új, helyi kezdeményezéseket, hogy segítse a független média virágzását és új közönség elérését, a korrupció elleni küzdelmet és a polgári szerepvállalás növelését".
Hogy az USAID miért költi az amerikai adófizetők pénzét Magyarországon, nemhogy magyar médiumokra, az elgondolkodtató. Mint olyan személy, aki interjúkat ad a magyar médiának, mind ott, mind távolról az Egyesült Államokból, tanúsíthatom, hogy Magyarországon egyaránt van kormánypárti és kormányellenes média.
Nem világos, hogy kik lesznek az USAID helyi partnerei Magyarországon - vagy hogy az USAID, mint ahogy az gyakran előfordul, Soros György számos hálózatával fog-e összefogni. A konzervatív magyarok arra számítanak, hogy az Orbán Viktor-barát médiumok egy fillért sem fognak látni, és az Orbán-ellenes sajtó kapja az összes pénzt.
A hatalom útiterve ezt meg is erősítette.
Az USAID honlapja szerint Power február 9-10-i budapesti útja során több csoport képviselőivel is találkozott, köztük az Orbánt autokratának nevező Magyar Helsinki Bizottsággal, a szintén ellenséges K-Monitorral, a szintén Orbán-ellenes Transparency Internationallel és az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, amely arról panaszkodott, hogy Orbán betiltotta a gender-tanulmányokat.
Power a látogatást néhány magyar miniszterrel való találkozóval zárta, akikkel "őszinte beszélgetést" folytatott - ami diplomáciai kód arra, hogy "mindkét fél kiabált egymással".
Power találkozott "LMBTQI+ közösségek képviselőivel is, ahol megvitatták az LMBTQI+ emberek magyarországi tapasztalatait, valamint a megértés növelésére, a marginalizált csoportok támogatására és a magyarországi LMBTQI+ emberek életének javítására irányuló erőfeszítéseiket".
Ez egy nagyon érzékeny téma sok magyar számára, akik rettegnek attól, hogy a Biden-kormányzat ugyanazt a fajta gender-ideológiát erőlteti Magyarországon, ami itt Amerikában annyi ellenállást váltott ki.
A testcsonkítások és az egészséges testrészek amputálása, különösen a kiskorúak körében, várhatóan ugyanannyira nem fog jól fog elsülni a konzervatív Magyarországon, mint nálunk, még abban az esetben sem, ha ezt a baloldal által "nemi megerősítő gondoskodásnak" nevezett eufemizmus mögé bújtatják.
David Pressman amerikai nagykövet is úgy döntött, hogy bizarr módon ellenséges álláspontot képvisel az őt vendégül látó országgal szemben (amely egyébként az USA szövetségese).
Február 11-én, alig egy nappal Power távozása után, Pressman egy tweetet tett közzé, amelyben Magyarországot a nácik "felértékelése" miatt ostorozta. A felbőszített magyarok rámutattak válaszaikban, hogy az általa említett felvonuláson 50 szélsőséges volt - igen, 50 túl sok, de egyharmada annak a 150 Antifa harcosnak, akik szintén ott voltak a helyszínen.
Pressman úgy viselkedik, mint egy politikai aktivista. Ő volt Alexander Vindman alezredes személyes ügyvédje, aki miatt Donald Trump elnököt megbuktatták az ukrán elnökkel folytatott telefonbeszélgetése miatt, és szorosan együttműködik a liberális hollywoodi ikonnal, George Clooneyval, aki nyilvánvalóan "Cuz"-nak hívja őt.
A probléma az, hogy most ő a nagykövetünk. Ahogy a Politico egy novemberi hízelgő profilban fogalmazott: "Alig két hónapos munkája alatt az új amerikai nagykövet Budapesten közismertté vált, mert hajlandó volt leszólni - sőt, trollkodni - az Orbán-kormányt". Nem éppen diplomatikus.
Mindennek tetejébe, az ENSZ-nagykövetünk, Linda Thomas-Greenfield megsértette Magyarországot azzal, hogy azzal vádolta meg, hogy "Magyarországon megrongáltak egy holokauszt-emlékművet". Csakhogy ez soha nem Magyarországon történt, hanem Svédországban. A bocsánatkérést követelő magyarok nem kaptak semmit.
Koskovics Zoltánt, a Budapesti Alapjogokért Központ munkatársát kérdeztem minderről, aki azt mondta, hogy "a Demokrata Pártot átvevő WOKE szektának nem tetszik a kormányunk álláspontja. Erős Amerikára van szükségünk a veszélyes nemzetközi helyzetben. Nem pedig egy WOKE-Amerikára".
Komoly nemzetbiztonsági kérdések forognak kockán. Orbán néha valóban összejátszik Oroszországgal és Kínával, az USA két ellenségével. Ám ennek a szövetségesnek a trollkodása sajnos táplálja a Kreml propagandagépezetét a közösségi médiában, amely az Egyesült Államokat a gonosz erejeként ábrázolja. És az USAID semmit sem tesz, ami a szóban forgó külpolitikai kérdésekkel foglalkozik.
Körülbelül hat évvel ezelőtt Brian Hook, a politikai tervezés akkori igazgatója egy feljegyzésben azt írta, ami talán az egyik legjobb indoklás arra vonatkozóan, hogyan kell bánni a szövetségesekkel és az ellenséggel.
Hook azt írta: "A reális és sikeres külpolitika egyik hasznos irányvonala, hogy a szövetségesekkel másképp - és jobban - kell bánni, mint az ellenfelekkel. Ellenkező esetben a végén több ellenfelünk és kevesebb szövetségesünk lesz. Az eszmék és érdekek közötti egyensúlyozás klasszikus dilemmája Amerika szövetségeseivel kapcsolatban áll fenn. A versenytársainkkal kapcsolatban sokkal kisebb a dilemma. Nem arra törekszünk, hogy Amerika tengerentúli ellenfeleit támogassuk; arra törekszünk, hogy nyomást gyakoroljunk rájuk, versenyezzünk velük, és kijátsszuk őket."
Talán ez jobb megközelítés, mint a "Sullivan-doktrína", amely a kultúrharcaink tengerentúli folytatását jelenti.
(Bennfentes.net)
