A hazaáruló Ujhelyi István hazafiasságról ír...
„ (...) A mi krónikánk tele van traumatikus eseményekkel, amelyeket – legyünk őszinték – hagyományosan nem feldolgozni, tanulni belőle és elengedni szoktunk, hanem leginkább betokosítani, nem elengedni, sőt, újra és újra felnyitni, hogy önsajnálatukat erősítve sót szórhassunk bele. Nincs alkalom, amikor büszke hazafiként ne érzékenyülnék el a Himnusz éneklése közben, de tény, hogy közös nemzetünk legfontosabb szövege és dallama is leginkább azt erősíti bennünk: minket állandóan legyőznek, megvernek, leigáznak, bántanak.
Most is ott álltam a versailles-i kastély termében, hazánk egyik traumájának helyszínén és arra gondoltam: miért nem a gyógyírt keressük közös sebeinkre? Vajon egy magát nemzetinek mondó kormányzat, amely ráadásul a magyarság közjogi egyesítését is célul tűzte ki, miért folytat eszeveszett szabadságharcot az európai közösség ellen, amely épp gyógyírt jelentene traumáink egy részére? Nem megoldást, nem feloldást, de legalább tüneti kezelést. Egy határok, kerítések és falak nélküli egységes és erős Európa jószerivel épp, hogy részben felülírja a trianoni békediktátum erőszakos elcsatolásait és áttételesen újraegyesíti a magyarságot az Unióban.
Vajon egy nemzeti kormány miért épp a nemzet érdekeivel ellentétesen cselekszik? Miért szítja a nacionalista feszültségeket, miért kekeckedik más szuverén nemzetekkel, mi ebben a haszon? Több tiszteletet követel, de kiérdemelni már nem akarja. Faji alapú bosszúhadjáratokról beszél, de elvárja a józan hangot másoktól. Miért azt erősítjük, ami szétválaszt minket és nem azt, ami összeköt? Hogy lehet, hogy épp egy nemzetinek mondott kormányzat ideje alatt értéktelenedett-használódott el a „nemzeti” kifejezés, miután a gengsztertempójú einstandolás jeligéje lett?!”
