Harminc évvel ezelőtt lépett színre a Magyar Igazság és Élet Pártja. A Csurka István alapította és vezette alakulat rövid ideig volt első vonalas, közvetlen szereplője a hazai közéletnek, szellemisége, programja, célkitűzései azonban máig meghatározóan formálták és formálják a keresztény magyar politikai tábort. A manapság divatos fordulatot a MIÉP-re és Csurka Istvánra alkalmazva elmondható, hogy nem igaza volt, hanem igaza lett.
Ami persze azt jelenti, hogy bizony igaza volt. Igaza volt már akkor, amikor a Magyar Rádió Vasárnapi újság című magazinműsorában 1990. január 14-i jegyzetében figyelmeztetett az épp csak elkezdődött rendszerváltás sunyi eltérítésének veszélyére:
„[…] amíg egy törpe kisebbség el tudja hitetni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő […], addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.”
Ahogy mondani szokták, sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden ugyanúgy maradjon. Bizony, épp így történt. Elősereglettek régi fizimiskájú új arcok, handabandázva kioktatták a magyarokat demokráciából, európaiságból, szakértelemből, hogy végül 1994-ben ismét rácsapják az idegen érdekek kalodáját a nemzetre. Ezt ismerte fel idejekorán Csurka István és mindazok, akik vele tartottak. Ebből a felismerésből született meg az új magyar nemzeti radikalizmus, amit először Bajcsy-Zsilinszky Endre hirdetett meg 1931-ben. Onnan csak egy ugrás időben a második világháború, a szovjet megszállás, ötvenhat, a gerinctörő kádári relatív jólét, és már ott is vagyunk hat évtizeddel később az újabb nekirugaszkodásnál.
A MIÉP közvetlen előzményének, eszmei manifesztumának a nevezetes Csurka-dolgozat tekinthető (Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán, Magyar Fórum, 1992. augusztus 20.). Ebben a szerző, a kormány legnagyobb pártja,
a Magyar Demokrata Fórum alelnöke a folyamatos hátrálások és a stratégiát nélkülöző rögtönzések önfeladó, zsákutcás politikáját kárhoztatta, és a magyar élet szociológiai mélyrétegeit is megvilágítva az eredeti, lakiteleki MDF szellemében fogant fordulatot, erőfelmutatást, valódi rendszerváltást sürgetett, határozott fellépést követelve az SZDSZ által megszállt, törvényellenesen működő közmédia jogsértő vezetői ellen.
Emellett azonban Európa erkölcsi-szellemi süllyedésére is felhívta a figyelmet, akkor, 1992-ben:
„Talán csak Kínában és Japánban látható valami tervszerűség és következetesség, és az izraeli politikának van meg a maga egyirányúsága. […] Európában ezzel szemben birodalomroncsok vannak. […] Európa mindegyik hatalma, még a gazdaságilag legerősebb Németország is Washingtonban ellenjegyezteti lépéseit, s igyekszik jó pofát vágni ahhoz, hogy egy szövetségi rendszer keretében támogatják és ellenőrzik. A multinacionális nagyvállalatok beláthatatlan hatalommal rendelkeznek.” Ebből a helyzetből pedig a magyar érdekű, kezdeményező, a dogmákat elvető politikát látta kiútnak: „Nem tervhivatali asztaloknál készült közgazdasági patronokra van szükség, hanem magyar, népi-nemzeti alapú gazdasági politikára. Ezen múlik az életben maradás. Nincs más szentség, csak a nemzeti érdek. […] A társadalomnak most az erős, életképes, munkára és teljesítményre szemeződő családokat kell támogatnia és őket kell érzelmi mintaként beállítani.”
Igen, Csurkának igaza volt 1992-ben. És igaza volt képviselőtársának, Zacsek Gyulának, aki Csurka hetilapjában, a Magyar Fórumban terjedelmes, nyolc teljes oldalon közölt tanulmányában leplezte le a Soros-hálózat működését és SZDSZ-es bekötöttségét (Termeszek rágják a nemzetet, avagy gondolatok a Soros-kurzusról és a Soros-birodalomról, Magyar Fórum, 1992. szeptember 3.).
Abban az évben még egy mélyenszántó elemzést írt Csurka István Keserű hátország címmel, ez a Magyar Fórum 1992. december 24-i és 31-i számában jelent meg két részben. Ebben a szálláscsinálók és a rendcsinálók ellentétét rajzolta meg, rámutatva, hogy utóbbiak alkotják a kisiklatott, eltérített rendszerváltásban csalódottak hatalmas tömegét. És ismét kitekintett az európai színtérre. Döbbenetes olvasni:
„Fejlődik ugyan a technológia, a tudományban a biológia, a fizika, a csillagászat, az elit mégis mintha lassan süllyedne. Lassan felismeri a süllyedés okát: intézményei a középszerűség puha lapályára vannak alapozva. Néhányan meglátnak még ennél tragikusabbat is: süllyed az európai civilizáció. Valami nincs rendben az alapoknál, mert az, ami történik, elsősorban idegenszerű. Nem a kétezer éves Európában kialakult alkatok, emberi kapcsolatrendszerek szerint való, hanem valami más.”
Igen, Csurka Istvánnak igaza volt. Ma benne élünk, lassan belefulladunk ebbe a „valami más”-ba.
A keserű hátországból született tehát a MIÉP, de előtte még a Magyar Út Körök mozgalma, a közélettel, a nemzeti ügyekkel foglalkozó öntevékeny helyi kisközösségek hálózata, melyben könnyű fölismerni a későbbi polgári körök előképét. Ez adta a MIÉP bázisát. Az új párt létrejöttének folyamatában az első lépés kétségtelenül az 1992-es Csurka-dolgozat volt, majd következett az MDF 1993 januárjában lezajlott országos gyűlése, ahol Csurka számára nyilvánvalóvá lett, hogy bár újraválasztották alelnöknek, lényegileg egyedül maradt pártjában. Innen már nem volt visszaút, és miután Csurka és az MDF-frakcióban vele rokonszenvezők 1993 májusában nemmel szavaztak az önfeladó, gyáva magyar–ukrán alapszerződésre, megalakították a Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoportot. Június 22-én kizárták az MDF-ből Csurka Istvánt, az alapítók egyikét, július 3-án és 4-én a Magyar Út Körök nagyszabású országos sereglésén pedig bejelentették a Magyar Igazság és Élet Pártja megalakulását, amit még abban a hónapban nyilvántartásba is vett a bíróság.
Az 1994-es választáson nem sikerült a parlamentbe jutás, de a MIÉP a következő években, már csak százezreket megmozgató tüntetései okán is megkerülhetetlen erővé vált, és 1998-ban bejutott az Országgyűlésbe, ahol iskolapéldáját adta a hazafias, elvi alapú, konstruktív ellenzékiségnek. Létrejött a párthoz kötődő Bocskai István Szabadegyetem és annak nívós kulturális produkciókkal előrukkoló részlege, a Bocskai Színpad, Csurka István pedig továbbra is meghatározó politikai elemzésekkel nyitogatta a szemeket.
Tízből tíz – néhány gondolat plázákról, szálláscsinálókról, Magyarország megszállásáról című, 2001-ben megjelent tanulmánya például megdöbbentő erővel tárta fel az akkoriban csúcsra járatott, látszólag csak gazdasági szempontú bevásárlóközpont-cunami társadalompolitikai mögöttesét, a lelkekben történő váltóállításra irányuló stratégiát.
Ebben is igaza volt, és még inkább igaza lett. És bár 2002-ben, gyaníthatóan goromba csalássorozat nyomán a MIÉP kiesett a parlamentből, a továbbiakban pedig (sok más tényező mellett) elnöke emberi gyarlóságai miatt is a közvetlen politikai színtéren marginalizálódott, az alapelvek szilárdak maradtak, és ha jól figyelünk, láthatjuk, hogy 2010 óta fontos részét képezik a kormánypolitika fundamentumának. A MIÉP hirdette meg a nemzetépítő állam programját, akárcsak a „megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni” jelszóhármast, 180 fokban szembeszegülve a rendszerváltozás időszakának társadalombomlasztó, tudatzüllesztő, kultúrátlanító, vagyonvesztő balliberális politikájával. A magyar kormány ma ezt képviseli.
Beérett a harminc évvel ezelőtt elvetett mag.
(MNO)
