Azt azért ne feledjük el, hogy a demokráciának része a többségi álláspont is. Vágvölgyi Gergely írása a Mandineren.
Hála Istennek, szépen telnek a napok a legutóbbi Pride-őrület óta, ami nem csak az LMBTQ-lobbi örömünnepe, de valahogyan találka- és bulihelyévé vált sok olyan alaknak is, akik ilyen-olyan okoknál fogva ki nem állhatják a kormányt. Hazafias kötelességének érezte menetelni momentumos és DK-s, szocialista (nem sokan maradtak) és LMP-szimpatizáns (talán még annyian sem), döbbenet leírni, de jobbikosok is és akadt olyan politikus, akinek a körülbelül 23 törzsszavazójából saccra úgy 21 ott volt (egyikük talán nyaralt, anyukájának pedig azért sok lett volna mindez...).
De nem csak a magyarországi ellenzék öltözött a megcsúfolt szivárvány hat színébe (valójában hét színből áll és Isten emberrel kötött szövetségének szimbóluma, hoci vissza, ami a miénk!), hanem számos külföldi delegált is nagyon úgy érezte, e forró július eme szép hétvégéjén semmi fontosabb dolga nincs, mint a magyar demokráciáért úgy aggódni, hogy közben nem csinálnak semmi hasznosat.
Ott volt köztük David Pressman, a derék amerikai nagykövet, akinek magyarországi működése mintha másról sem szólna, csak a provokációról, arról, hogyan haragíthatja magára a többségi társadalmat és állhat csatasorba olyan ügyekért, amelyek leginkább amerikai nagyvárosok liberális elitjei számára fontosak. (Izgalmas kérdés, kiket és mit képvisel valójában egy amerikai nagykövet...)
Ő már a menet előtt aktív volt, 37 kollégájával közös politikai nyilatkozatot fogadott el, amit helyén kell kezelni: 37 liberális kormány szerint nem szükséges konzervatív politikát folytatni. Na bumm. (A magyar választók elsöprő többsége ezzel szemben a legutóbbi országgyűlési választáson is jobboldali pártokra voksolt, s meglepő talán, de a magyar kormány összetételét ez utóbbi tény alakítja.)
Pressman nagykövet kamerák előtt arról beszélt, „világszerte aggódnak a magyar helyzet miatt”, továbbá azt is sikerült elmondania, hogy „a Pride egész Magyarországnak fontos”, amivel, legyünk őszinték, azonnal sikerült összehoznia két hórihorgas hazugságot. Egyrészt valahogy nehéz elképzelni, ahogy Naurutól Mongólián, Liechtensteinen, Csádon és Hondurason át a derék Kanadáig mindenhol egy emberként aggódnának „a magyar helyzet” miatt, már csak azért sem, mert van mindenkinek elég baja odahaza, még a nagyon felvilágosult, iszonyatosan haladó kormányoknak is; némelyiknek éppen az, hogyan maradjon talpon.
Azután jónéhány komoly politikai szereplő egyes szakpolitikai kérdésekben sokkalta inkább azért figyeli Magyarországot, mert tanulni szeretne, ellesni a receptet, s véletlenül sem aggódik eközben.
E szakpolitikák között talán a legnépszerűbb a családpolitika, az, hogyan lehet küzdeni a demográfiai tavaszért, hogyan lehet segíteni a családjainkat, megerősíteni a gyermekvállalási kedvet, erősebb nemzetet építeni. És akár tetszik ez, akár nem, Magyarországon még tudjuk, mit jelent a család, akkor is, ha igyekeznek ránk erőltetni kilúgozott válaszkísérleteket is.
(És ha már család, e helyen egy gyors kitérő: azt gyakorló édesapaként fel nem foghatom, miért viszi ki bárki is a gyermekét ilyen rendezvényre, ahol már csak tiltakozás gyanánt is olyan szavak hangzanak el, olyan tettek láthatók a T. Felvonulók részéről, amik egészen egyszerűen nem gyereknek valók. Mi strandolni voltunk, ami nem csak a negyven fokos hőség miatt tűnik utólag is okosabb választásnak, de az apa-gyerek kapcsolatok minőségét is jobban emeli, mint egy hedonista parádé néhány vulgáris kormányszidással spékelve.)
De ott menetelt a színes zászlók alatt Gwendoline Delbos-Corfield francia zöldpárti EP-képviselő is, aki szerint nagy baj az, ha kisgyerekeknek szóló mesekönyvekben nem csókolóznak egymással bácsik, ha olyan világ tárul a legbefolyásolhatóbb korosztályok elé, ami a normalitást képviseli.
Ugyanekkor féltette a magyar kormányt attól, hogy ezen intézkedései visszaüthetnek, noha éppen akkor, amikor az egyik vezető belpolitikai téma a gyermekvédelmi törvény volt, a kormányzat újabb kétharmados felhatalmazást kapott.
A hazánkról szándékosan homályosan fogalmazó képviselő a nagykövettel együtt azonban testközelből láthatta, hogy működik a demokrácia. A Pride-vonaglással az ország marginális kisebbsége ért egyet, a túlnyomó többségnek az, ami ott történik, elfogadhatatlan, mégis megvalósulhat évről évre.
A szólásszabadságban tobzódnak a résztvevők, akik válogatott módokon sértegethetnek mindenkit, aki szerint egy kaspó, egy nőnek öltözött férfi és egy cica együttélése még nem család, sőt, arra is minden évben lehetőségük nyílik, hogy gúnyolódjanak a legnagyobb vallási közösségen.
Bármilyen tartalom megosztható onnan (is) klasszikus és közösségi médiafrontokon, a kormánykritikus sajtó nagy erőkkel jelen van, bárki nekivetkőzhet – és kivetkőzhet önmagából. És hogy van olyan párt, aki betiltaná ezt az egészet? Igen, kérem, ez is a demokrácia.
És a demokráciának, fájdalom, de része a többségi álláspont is, ami szerint a család: anya, apa és gyerekek.
(Mandiner)
