A Klubrádiónak picsogott a korábbi külügyér.
„Az elszigeteltség sosem fényes, sosem kellemes és semmiképpen sem hasznos. Ereje mindig a közösségnek van, a magányos harcosok vereségre vannak ítélve.
A kommunista blokk, a Varsói Szerződés kényszerkoalíció volt, Budapest, Prága és Varsó megmutatta ezt az egész világnak. 1989/90-ben Magyarország, a magyarok tekintélye óriási volt, egymásnak adták a kilincset a rangos látogatók, hazánkat dicsérte a világsajtó. (Majdnem annyira, ahogy ma a világ ünnepli Ukrajnát és Zelenszkij elnököt.)
A rendszerváltozáskor Magyarországon egyetértés volt, hogy céljaink eléréséhez barátokra és szövetségesekre van szükségünk. Létrehoztuk a Visegrádi Együttműködést és célul tűztük ki a NATO és Európai Uniós tagságot. Mára hová lett nemzetközi megbecsültségünk, presztízsünk elveszett.
Látva a képeket a magyar miniszterelnök magányosságáról, amikor az EU vezetői nagy ovációval fogadják Zelenszkijt, de OV tapsolás helyett a cipőjét nézi, el kell gondolkodni azon, hogy lett ilyen magányos? Az Európai Tanács ülései szünetében ki akar vele barátságosan beszélgetni, akár semmiségekről? Már a magyar-lengyel barátságnak is vége – de biztosan nem örökre. És ezt üzeni a jövő: még nem történt jóvátehetetlen szakítás, szövetségeseinknek már fogytán a türelme, de még nem veszett el.”
