A Szerb Radikális Párt azzal kampányol a december 17-i előre hozott választásra, hogy nem az Európai Unióhoz kellene dörgölőzniük, inkább csatlakozzanak a BRICS-hez.
Szerbia állítsa le az európai integráció katasztrofális folyamatát, és váljon az első európai BRICS-országgá – nyilatkozta Alekszandar Seselj, a párt elnökhelyettese a napokban.
Szerbia 2009-ben jelentkezett az unióba, s 2012 óta tagjelölt, ám Brüsszel azóta előszobáztatja őket. Míg a nemzeti kisebbségeit 2014 után aknavetővel ritkító, azovos-banderista Ukrajnát Von der Leyenék készek lennének maholnap fölvenni – addig a délvidéki magyaroknak kulturális autonómiát adó szerbekkel vég nélkül packáznak.
Mindeközben Brüsszel azt követeli Vucsicséktól, hogy örökre mondjanak le Koszovóról; arról a földterületről, amit az Egyesült Államok erőszakkal kiszakított Szerbiából. (Tudniillik a területi integritás csak bizonyos országoknak jár.) Nem csoda, hogy a szerbeknek kezd tele lenni a baktercsizmájuk az egésszel.
Az Ipsos tavaly áprilisban már azt mérte, hogy a többség köszöni, de nem óhajtja az uniós tagságot. Egy idén nyári közvélemény-kutatás szerint is többségben vannak a csatlakozás ellenzői.
Brüsszelnek, persze, egyéb követelései is vannak. Képzelhetik: nem önként és dalolva nem védekezik erélyesebben a migránsáradat ellen Szerbia. Minthogy a szerb kormánynak is megvan a magához való józan esze, ha rajta múlna, rövid úton kitoloncolná a papírok nélkül rájuk törő, Istent és embert nem ismerő, fékevesztett népvándorló hordát. Csakhogy nem rajta múlik.
Miután kívülről még látszik valami az unió korábbi, talmi csillogásából, hát a jelenlegi szerb kormány csatlakozáspárti.
Ám a brüsszeli fura urak hallani sem akarnak határkerítésről, határvédelemről, kitoloncolásról. Szerintük ugyanis a legutolsó eritreai analfabétának is „emberi joga” Európába áramlani, német luxusnyugdíjon éldegélni, Allah akbarozva palesztin zászlót lobogtatni.
Így hát Szerbiának megüzenték: eszükbe ne jusson föltartóztatni az emberóceánt, különben az életben nem lesznek az unió tagjai.
Szerb barátaink közül sokan még azt hiszik, amit 2004 előtt mi is: hogy ez valamiféle tejjel-mézzel folyó Kánaán. Egy pénznyerő automata. A klubon kívül, „a szomszéd fűje mindig zöldebb” délibábját kergetve talán kevésbé észlelik azokat a súlyos válságjelenségeket, amikkel mi idebent nap mint nap szembesülünk. Nem hallják, hogyan recseg-ropog ez a harmadik világbeliekkel elárasztott szivárványos tébolyda.
Azt képzelik, amit mi, magyarok is képzeltünk húsz esztendeje, a bécsi cukrászdanyitás eufóriájában: hogy többet nyerhetünk a réven, mint amennyit elvesztünk a vámon.
Pedig az egész csak trükk, átverés. Ahogyan a kaszinóban végül mindig a bank nyer – úgy az unióban mindig a magállamok.
Ugyan, ki az a balfék, aki beveszi: a periféria államait merő szívjóságból eresztik be a klubba, hogy kistafírozhassák őket? Ki hiszi, hogy több pénz érkezhet ide, mint amennyi kifolyik? Ilyet csak az hirdet, akinek a havi fixét Brüsszel–Washingtonból utalják.
S ha már Csurka Istvánra nem méltóztattunk hallgatni, legalább Günther Oettinger korábbi német uniós biztosnak hihetnénk, aki 2017-ben elmagyarázta: minden eurónak, amit az unió Lengyelországnak ad, a nagy része Németországba folyik vissza. Nincs ebben semmi ördöngösség, semmi összeesküvés, csupán jéghideg számítás.
Mi már beleléptünk, de a szerbek még kikerülhetik a kutyagumit. Bölcsességet kívánok nekik.
