Sokan próbálták értelmezni, át- és újraértékelni a sajtó függetlenségének definícióját, de valószínűleg azért nem sikerült eddig senkinek megnyugtató és időtálló meghatározással előállni, mert nem létezik ilyen - írja Kis Ferenc a Magyar Nemzetben.
Alapvető és ősi szabály az élet minden területén, hogy az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt. Ez igaz a médiára is, amelynek a működtetése pénzbe kerül, ezért finanszírozókra van szüksége, akiknek mindig vannak elvárásaik. De ha nem ragadunk le az anyagiaknál, és csak azt vizsgáljuk, hogy a sajtóban dolgozó újságírók lehetnek-e függetlenek mindentől és mindenkitől, akkor is nemleges a válasz, hiszen olyan emberekről van szó, akik többnyire érdeklődnek a közélet iránt, van saját világlátásuk, életfilozófiájuk, értékrendjük. Nincs semleges ember, ráadásul a nagyközönség sem az: minden sajtóterméknek kialakul egy olvasói, nézői tábora, amely megköveteli az elfogultságot valamelyik irányba, tehát a saját fogyasztóitól sem lehet független a média.
Mindez azért jutott eszembe, mert éppen az egyik masszívan globalista elkötelezettségű portálon jelent meg terjedelmes cikk a sajtó függetlenségének újraértelmezéséről. Ráadásul mindezt sajátos elfogultsággal tették, hiszen a cikkben azt a médiumot „cincálták” darabokra, ahonnan 2020-ban testületileg távoztak, hogy rögtön megalapítsák külföldi pénzekből a konkurenciát, azaz a saját portáljukat.
A régi indexesek ma már a Telexen publikálva sopánkodnak a kormány készülő szuverenitásvédelmi törvénycsomagja miatt, mert szerintük ezzel ellehetetlenítik a „független” sajtót.
Ők így nevezik a média azon részét, amelyet kilóra megvettek az elmúlt években külföldi érdekeltségű NGO-k, illetve konkrétan az Egyesült Államok kormányzati szervei.
De nézzük, hogyan is értelmezik ma a „haladók” a sajtó függetlenségét:
A gyakran teljesen félrecsúszva előkerülő függetlenség fogalma viszont a sajtóban nem azt jelenti, hogy egy újság teljesen neutrális, minden politikai oldalról pontosan ugyanannyi jó és rossz dolgot ír le, minden témát, minden pártot ugyanannyit szerepeltet, vagy mindenféle cégtől bemásolja hírként a sajtóközleményeket. Hanem azt, hogy a szerkesztőség munkájába kívülről nem szólhat bele senki.
Azt is leírták, teljesen természetes, ha a bal-, illetve jobboldali szerkesztőségek a maguk szempontjából fontos témákkal foglalkoznak inkább.
Érdekes okfejtés, mert korábban másképp ítélték meg a függetlenség kritériumait. Mindig azt hallottuk, hogy az igazi független-objektív sajtóban nincs helye az ideológiai elfogultságnak, a hír szent, egyenlő mértékben kell megjeleníteni a különböző politikai oldalak álláspontját. Gyakran előkerült az a régi toposz is, hogy a sajtó feladata a hatalom ellenőrzése.
Amikor pedig a nyilvánvalóan balliberális elkötelezettségű sajtóorgánumokat például a 2002–2010 közötti MSZP–SZDSZ-kormányok idején kormánypártinak neveztük, rögtön felháborodtak, kikérték maguknak, hiszen ők „függetlenek”, semmi közük holmi pártokhoz. De a hatalom, azaz a kormány „ellenőrzéséről” valamiért akkoriban megfeledkeztek.
Ugyanezek a szerkesztőségek vagy utódaik ma szintén a függetlenség álcája mögé bújva naphosszat propagandistáznak minket azért, mert az értékrendünknek és világképünknek megfelelő módon dolgozunk fel témákat, és így viszonyulunk a politikai szereplőkhöz.
A Telex szerzői tehát újraértelmezik a sajtó függetlenségének fogalmát: már nem probléma az ideológiai elfogultság, a hangsúlyok eltolódása, a kiegyensúlyozatlanság – a függetlenség egyetlen feltétele, hogy senki ne szóljon bele kívülről a szerkesztőség munkájába.
Akkor nézzük csak, kik azok, akik „nem szólhatnak bele” a Telex munkájába, vagyis kik rendelik a zenét!
A magát igazi független sajtóorgánumnak valló portálhoz megalakulásától kezdve dől a pénz külföldről, méghozzá kizárólag globalista, liberális szervezetektől, cégektől vagy éppen az Egyesült Államok kormányzati szerveitől. Persze jól hangzik, hogy a régi indexes élcsapat által 2020-ban alakított új portál döntően az adakozó kedvű olvasók pénzéből tartja fenn magát, de ezt a dajkamesét még a saját, úgynevezett átláthatósági jelentéseik is cáfolják. Az egyik ilyen összegzés alapján 2020–2022 között 948 millió forintot kaptak előfizetésekből, viszont a „támogatások, pályázatok, sajtódíjak" rubrikában ennél jóval nagyobb összeg, 1,649 milliárd forint szerepel. A Tűzfalcsoport korábbi cikke szerint mivel nem tüntetik fel külön, hogy pontosan mennyit kaptak külföldről, ezért gyanítható, hogy a „támogatások, pályázatok, sajtódíjak" költségvetési sorban vannak elrejtve a külföldi támogatások is, a magyar támogatások mellett.
Néhány finanszírozóra azért fény derült az elmúlt három évben.
Mindjárt az elején kétszázezer euróval segített beindítani az új hírportált egy cseh milliárdos, akinek intézetei a Soros-alapítvány támogatását élvezik, a nyílt társadalom eszmeiségének aktív népszerűsítői. Aztán egy olyan finn szervezettől is jelentős pénzforrásokat kapott a „független” Telex, amely szintén kapcsolatban áll Soros és más, az amerikai baloldalhoz köthető, a magyar választásokba a baloldali érdekek mentén beavatkozó alapítványokkal.
Bőkezűen segíti őket az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége is, célzottan a hazai ellenzéki sajtótermékeknek kiírt pályázatok útján, sőt a Telex-akadémiát is tengerentúli pénzből finanszírozzák. Maga a főszerkesztő, Dull Szabolcs árulta el, hogy az amerikai külügyminisztérium egyik szervezete adott 740 ezer dollárt, azaz csaknem háromszázmillió forintot erre a célra.
Ezek után adódik a kérdés: kitől és mitől független a Telex? A tevékenységüket nézve többnyire mindentől, aminek köze van a magyar érdekhez, a nemzethez mint közösséghez és a normális értékrendhez.
(Magyar Nemzet)
