David Pressman, az Egyesült Államok budapesti helytartója mélységesen aggódik. Már megint. Mondhatni, egyfolytában. Csupa redő a homloka. Most éppen a szuverenitásvédelmi törvényünk hozta ki a béketűréséből. Máskor a bíróságaink függetlenségéért sikolt, az Amnesty-szerűségek szebb jövőjét félti, esetleg a Solymár környéki foltos szalamandrákért derpeg (pardon, ez utóbbi a Karácsony Gergely volt). Fölteszem, Pressman helytartó talán úgy írná körül e vég nélküli, magas C-ben előadott áriázást, hogy értünk aggódik, nem ellenünk. Egyem a szívét, hát hogyne. Mint a korabeli viccben: „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened!” Tudjuk mi azt. Még valamelyest működik a történelmi emlékezetünk. Ezek mindig csak a javunkat akarják. De leginkább: a javainkat.
Az elmúlt fél évezredünk tanulsága, hogy idegen birodalmak jönnek-mennek, a megtaposásunk módozatai időnként durvulhatnak, finomodhatnak – ám hogy mindenkor és mindenképpen ki akarnak belőlünk taposni valamit, az ziher. Elsősorban persze pénzt és a szabadságunkat. Érdekes, valahogy mindig, minden idegen uralom idején oda lyukadunk ki, hogy végül már a mellékhelyiség használatához is írásbeli engedélyt kell kérnünk gazdáinktól.
Most megint ott tartunk – miután az engedélykéréseket többször elmulasztottuk –, hogy az orrunkra koppintottak. Egyúttal közölték: nem vagyunk „szolidárisak”, nem tiszteljük az „európai értékeket”, elsinkófáljuk a „fékeket és ellensúlyokat”, nemzetieskedünk, „magyarkodunk”, nem tapsoljuk meg elég hangosan Biden bácsi beszédeit. Szóval nem lesz ennek jó vége.
Nekünk, akik hiszünk a magyar függetlenségben és szabadságban, vagy legalábbis próbáljuk megőrizni annak maradékait, az a feladatunk, s ez sem csekélység, hogy Pressman helytartót minden egyes megszólalása után kitoljuk a reflektorfénybe. Nem mintha ő maga nem riszálna elég látványosan, hogy naponta oda kerüljön. Ám fontos, hogy mindenki lássa dühös toppantásait, fölemelt mutatóujját. (Mintha csak „elődje”, Edmund Veesenmayer csapkodná az asztalt a csizmájával.)
A mikrofonja hangerejét is csutkára föl kell tekerni, hogy a hon minden szegletébe eljussanak a Birodalom helytartójának végső intelmei, utolsó figyelmeztetései. Így talán a lassúbb fölfogásúaknak is leesik: hiába az úgynevezett „jogállamiságról” tépi a száját ez az ember, nem arról van szó. Az csak púder. Mint Irak esetében a tömegpusztító fegyverek. A világuralmat épp elvesztő, agonizáló Birodalom toporzékolása ez.
Hiába álságos, hazug és átlátszó a mutatvány, észre kell vennünk, hogy fojtósra állították a nyakörvünket, s ez csöppet sem tréfadolog. Komolyan kell vennünk a veszélyt. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a brüsszeli csinovnyikok nem ostobák, hanem csinovnyikok. Megvesztegetett emberek, ahogyan Lánczi Tamás fogalmazott. Azért vezetik Európát a szakadékba, mert a tengerentúlról ezt diktálják nekik. S ahogyan Majdan-puccsot szerveztek ötmilliárd dollárból, vagy ahogyan az Északi Áramlatot következmények nélkül fölrobbanthatták, ugyanúgy bárkit megpuccsolhatnak, bármit fölrobbanthatnak. Nincs határ, erkölcsi gát, semmi. Aztán majd ráfogják Putyinra, Orbánra, Trumpra.
A Birodalom megbomlott, s ezt tudja ő maga is. Ám esze ágában sincs szép csendben elvonulni az erdőbe, egymagában kimúlni, inkább másokat is magával akar rántani. David Pressman helytartó bakugrásaira is így kell tekinteni: hiába röhejes, nem érdemes röhögni rajta, mert bármelyik pillanatban halálosan veszélybe sodorhat mindnyájunkat. Mint egy bohócjelmezes bankrabló, aki túszokat ejtett. A legprofibb túsztárgyalót kell odaküldenünk, le kell csitítanunk, különben elsül a fegyvere.
David Pressman komoly aggályait fejezte ki a magyar Országgyűlés elé került szuverenitásvédelmi törvényjavaslat miatt. Mintha bármi köze lenne hozzá, hogy egy szuverén ország hogyan próbálja óvni a szuverenitását. Közölte: a törvényjavaslat „a független civil társadalom és a médiaszervezetek kriminalizálására vagy megfélemlítésére irányulhat”, ami nagyon veszélyes. Egyúttal óva intette Magyarországot, hogy ezt az utat válassza.
Még azt is hozzábiggyesztette, hogy a magyar törvénycsomag a putyini Oroszország hasonló jogszabályánál is durvább. Pressman egyetlen tényt, adatot, paragrafust sem említett, amely bizonyítaná állítását. De hát minek ide bizonyíték? Hazudik és uszít. Présel minket (nomen est omen). Ezért küldték a nyakunkra.
A valóság az, hogy a Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezető által benyújtott magyar szuverenitásvédelmi törvénycsomag nemhogy az orosznál, de az amerikainál is jóval engedékenyebb lesz. A Mandiner szépen, tételesen összehasonlította a magyar és az amerikai ügynöktörvényt (FARA). A magyar jogszabályban egy büdös szó sincs „független civil társadalomról” meg „médiaszervezetekről”, hiába púposkodik Pressman. Viszont föláll majd a Szuverenitásvédelmi Hivatal, amely egy „elemző, értékelő, javaslattevő és vizsgálati tevékenységet folytató autonóm államigazgatási szerv” lesz. Ez kidolgozza a szuverenitási kockázatok értékelésének módszertanát, éves jelentést készít, és adatokat – köztük minősített adatokat – gyűjt hazánk szuverenitásával kapcsolatban.
Mire jó ez, miért nem elég erre a titkosszolgálat? – kekeckedhetnek máris némelyek. A titkosszolgálatok is teszik a dolgukat, természetesen (már amikor nemzeti kormány van, mert ha nem, akkor például oroszokkal szokták átvilágíttatni a hazai szolgálatot, okosan), ám ők természetüknél fogva a háttérben működnek, halkan. A Szuverenitásvédelmi Hivatal viszont a nyilvánosság elé áll majd, amint veszélyt észlel. Bekapcsolja a szirénát. Pressmanék ettől majréznak. Nem tudnak majd csendben sumákolni.
A törvényjavaslat szerint a Szuverenitásvédelmi Hivatal nem hatóság lesz, tehát nem büntethet, nem szabhat ki bírságot, legfeljebb a kormánynak tehet javaslatokat a magyar szuverenitás védelmére. Illetve vizsgálatot indíthat, ha külföldi állam, szerv, szervezet vagy személy részéről dezinformációs, illetve a demokratikus döntéshozatali folyamatok befolyásolására irányuló tevékenységet észlel, amelyek Magyarország szuverenitását „sérthetik vagy veszélyeztethetik”.
Igen, jól sejtik:
az ideiglenesen Magyarországon állomásozó baloldal guruló dollárjainak botránya minden bizonnyal ide tartozik. Hova is tartozna? Az Egyesült Államokból pénzelték őket, hogy hatalomra kerülve nekik szolgáljanak. Mi ez, ha nem szuverenitási kérdés? Gyanítom, Gyuri bácsi „civil” pókhálóját is alaposan szemrevételezi majd a hivatal. Legjobb lenne, persze, ha le is bontaná, ám illúziókba azért ne ringassuk magunkat.
A magyarnál jóval keményebb amerikai ügynöktörvény kulcsfigurája a mindenkori legfőbb ügyész, aki egyben igazságügy-miniszter is, és aki az elnök közvetlen politikai kinevezettje. Az ő hivatala vezeti az amerikai ügynöktörvénnyel kapcsolatos nyilvántartást, és egy személyben ő dönti el, melyik ügynöknek milyen szigorú nyilvántartásba vételi követelményeknek kell megfelelnie.
Ha Magyarország az amerikai ügynöktörvényt léptetné életbe, akkor arról, hogy melyik külföldi ügynöknek titulált szervezetet mennyire egzecíroztassák állami vizsgálatokkal, egy Polt Péter legfőbb ügyészi hatásköreit Tuzson Bence igazságügy-miniszteri hatalmával együtt gyakorló igazságügyi tótumfaktum dönthetne – nem egy hivatal és nem is a bíróságok
– mutat rá a Mandiner. Magyarán: ha van ember, akinek mukkannia sem volna szabad a mi tervezett törvényünk kapcsán, az éppen Pressman.
A magyar javaslatcsomag büntető törvénykönyvi szigorítást is tartalmaz. Eszerint tiltott külföldi támogatás fölhasználása esetén a jelölő szervezetek illetékesei három évig terjedő szabadságvesztést kaphatnak. Majd meglátjuk, az idegen zsoldra rákapó Márki-Zaykat, Karácsonyokat mennyire riasztja el, hogy akár kaptárba is kerülhetnek. Ha engem kérdeznek: semennyire. Aki képes elárulni a hazáját, annak az életfogytiglan is kevés. A magyar bíróságokat ismerve a legvalószínűbb, hogy fölmentik a hazaárulókat, Strasbourgtól meg majd kártérítést is kapnak.
