Nem titok, hogy az Európai Unió (EU) korlátozni kívánja a szólásszabadságot, ám a cenzúra mértéke és módszerei eddig nagyrészt rejtve maradtak a nyilvánosság előtt – írja Dr. Norman Lewis a Spiked hasábjain. A közelmúltban az MCC Brüsszel egy részletes jelentést publikált „Álhírgyártás: az EU által finanszírozott propagandaháború a szólásszabadság ellen” címmel, amely feltárja az Európai Bizottság titkos kampányát, amely a „gyűlöletbeszéd” és „dezinformáció” elleni küzdelemre hivatkozva próbálja szigorú szabályok közé szorítani a közbeszédet Európában. A Bizottság közel 350 projekten keresztül, mintegy 650 millió eurós uniós támogatással finanszíroz számos, elsősorban nem-kormányzati szervezetet és egyetemet, melyek feladata a „dezinformáció” elleni fellépés.
Az Európai Bizottság – válaszul a Brexit-népszavazás és Donald Trump 2016-os elnökválasztási győzelmére – hosszú ideje küzd az európai politikai diskurzus szigorú ellenőrzéséért. A „gyűlöletbeszéd” és a „dezinformáció” elleni harc ürügyére hivatkozva igyekszik elnyomni azokat a hangokat, amelyek veszélyeztethetik a társadalmi stabilitást és a demokráciát – állítja Norman Lewis, hozzátve: az Európai Bizottság zászlóshajója, a digitális szolgáltatásokról szóló rendelet (Digital Services Act, DSA) tulajdonképpen egy autoriter támadás a szólásszabadság és az európai nép demokratikus részvétele ellen.
Az MCC kutatása megdöbbentő adatokat tárt fel: az EU több mint 30 százalékkal többet költ a beszéd szabályozására, mint a rák elleni kutatásokra és innovációra, amelyekre évente 494 millió eurót fordít. Ez azt jelenti, hogy az unió a „szabályozatlan beszéd” visszaszorítását fontosabbnak tartja, mint az évente mintegy 4,5 millió új rákos megbetegedést és 1,3 millió ezekből következő elhalálozást.
Az adófizetők pénzét olyan orwelli projektek finanszírozására fordítják, amelyek célja a gondolkodás és a beszéd határok közé szorítása.
A DSA hivatalosan egy „biztonságosabb” digitális tér kialakítását tűzi ki célul, ahol a felhasználók „védettek”, a közösségi média platformok pedig „felelősségteljesen” járnak el. A törvényben szereplő „szolgáltatás” szó azonban megtévesztő, ugyanis ez a látszólag ártalmatlan kifejezés valójában cenzúra mögé bújtatott tartalmat takar. Az olyan platformokat, mint a Facebook, az X, a YouTube vagy a TikTok – amelyek a modern közösségi élet nyilvános terepei – pusztán olyan „szolgáltatásként” kezeli, mint az áramot vagy a vizet, így a szólást nem alapvető jogként, hanem csupán árucikként kezeli – magyarázza a szerző.
Ez a szemlélet a beszéd szabályozását technikai kérdéssé silányítja, ahol a politikai ellenállás szerződésszegésnek minősül.
A DSA alapján a cégek kötelesek eltávolítani az „illegális tartalmakat” és kezelni a „rendszerszintű kockázatokat”, ám ezeknek a fogalmaknak a tartalmát szándékosan hagyják megfoghatatlannak. Ez folyamatos bizonytalanságot teremt, ahol aztán a cenzúra természetessé válik.
Az EU nem vesz részt a közvetlen cenzúrában, írja Norman Lewis: a végrehajtói szerepet kiszervezi magánszereplőknek, az úgynevezett „hiteles bejelentőknek” (trusted flaggers), akik tanácsokat adnak a platformoknak azzal kapcsolatban, hogy mit töröljenek. Ezek a szervezetek azonban nem semlegesek: sok esetben az EU ideológiai céljaihoz kötődő, nem demokratikusan választott civil szervezetek.
Az unió manipulálja a beszédet, amikor „gyűlöletbeszédnek”, „dezinformációnak” vagy „szélsőségesnek” minősít egyes tartalmakat. Ezek a fogalmak nem semlegesek, hanem ideológiai súlyt hordoznak, és politikai beszéd bizonyos kategóriáit egyszerűen törvényen kívülinek bélyegzik – magyarázza a szerző.
Különösen a populista politikusokat – főként azokat, akik kritikusak az EU-s integrációval, a bevándorlással vagy a zöld törekvésekkel szemben – nem politikai ellenfelekként kezelik, hanem „gyűlölet”, „szélsőségesség” vagy „dezinformáció” forrásaként
– hangsúlyozza Lewis.
Kifejti: a brüsszeli módszer nem hasonlítható a hagyományos, erőszakos cenzúrához, nem éget könyveket vagy nyom el kendőzetlenül fogalmazókat. A populizmust nem tiltják be közvetlenül, hanem folyamatosan stigmatizálják és delegitimizálják a „polgáriasság” és a „tolerancia” nyelvén keresztül. A populista kritikák kórosnak vagy kiberbiztonsági szempontból fenyegetőnek való kezelése lehetővé teszi, hogy ezekkel az álláspontokkal ne kelljen érdemben foglalkozni: ellenőrizhetik, kiszűrhetik, forrásaikat megvonhatják vagy eltávolíthatják.
Norman Lewis kifejti: az unió azért tartja veszélyesnek a szólásszabadságot, mert az kiszámíthatatlan, lehetővé teszi alternatív narratívák megjelenését, és segít az állampolgároknak megőrizni erkölcsi függetlenségüket, hogy így saját véleményt alakítsanak ki, ne pedig „szakértőkre” vagy technokratákra hagyatkozzanak.
Ez a szabadság az, amit az uniós elit mindenképpen meg akar akadályozni.
Norman Lewis írása rávilágít arra, hogy az unió jelentős összegekkel megfinanszírozott, jól szervezett és ideológiailag motivált cenzúrakampánya hogyan korlátozza a szólásszabadságot Európában, és miként fosztja meg a polgárokat attól a joguktól, hogy szabadon alakítsák véleményüket.
A rengeteg pénz és a politikai akarat együttesen alakítanak ki egy olyan autoriter rendszert, amely a demokratikus értékek ellen dolgozik.
Az unió részéről ez a fajta cselekvés nem csupán adminisztratív intézkedés, hanem egy politikai stratégia, amely hosszú távon veszélyezteti a nyugati demokráciák egyik legfontosabb alappillérét, a szólásszabadságot.
(Demokrata)