Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Változnak az idők, de ami ennél fontosabb, mi is változunk benne. Vannak azért állandó, vagy legalábbis ismétlődő elemek.
Magyarországon ilyen a politikai elégedetlenségből fakadó lázongás, forradalmi hevület, az uralmon lévőkkel szembeni ellenállás.
Sokan, akik később születtek, kimaradtak emblematikus változásokból, de szeretnék ők is megélni a régiek, a maradiak, a „rosszak” fölötti diadal érzetét, annak illúzióját, hogy alakíthatják a történelmet.
Manapság talán sokan hajlamosak azt gondolni – vagy a „későn születetteknek” így interpretálni –, hogy a Pride-vonulás egyfajta új rendszerváltás, a magyar szabadságmozgalmakba illeszkedő tömegdemonstráció. Számukra választottam két másik, százezres tömeget megmozgató budapesti tüntetést (eseményt) az elmúlt hetven évből, amelyeken keresztül érzékeltethető, miképpen mutantur a tempora.
Mindháromra szimbolikus napon került sor, két esetben látszólag véletlenül, egyszer szándékosan.
1956. október 23-a Kapisztrán Szent János halálának ötszázadik évfordulója volt,
de a pesti egyetemisták nem emiatt választották az időpontot, noha Kapisztrán – Hunyadival együtt – egy keleti, idegen vallású és kultúrájú, erőszakos, hódító birodalom megállítását tűzte ki célul, ami rokon a magyar fiatalok követeléseivel. 1989. június 16-án a forradalom kivégzett miniszterelnökének újratemetése, ezzel együtt személyének és politikájának – s vele együtt 1956-nak – a rehabilitációja történt meg, Nagy Imre és társai mártírhalálának 31. évfordulóján. 2025. június 28-ával pedig
az utcákat elözönlő szivárványosok tudtukon és szándékukon kívül annak a szarajevói merényletnek a 111. évfordulóját választották,
amely egy békés, növekvő, szebb jövőről álmodó Európa – és ez különösen érvényes Magyarországra – bukásához, az addigi idők legszörnyűbb és legértelmetlenebb háborújához vezetett.
Hasonlítsuk össze a három említett tüntetést különböző szempontok szerint.
Kiváltó okok: 1956-ban közvetlenül a lengyel események, a diktatúra elbizonytalanodása, Rákosi bukása, Rajk újratemetése. 1989-ben a szabadságharc kivégzett miniszterelnökének újratemetése az apropó, 2025-ben a különböző nemi devianciák jogkiterjesztése. Az első esetben a szovjet csapatok távozása volt a cél, amiért sokan életüket is áldozták. Másodjára egy szabadabb, gazdagabb, kevésbé kilátástalan, emberibb világ vágya állt a középpontban,
most pedig a homoszexuálisok fura igényei.
Ki és mi volt a felvonulók ellenségképe? Október 23-án egy megszálló hadsereg és hazai kiszolgálói által működtetett embertelen rémuralom. Június 16-án egy már látványosan gyengülő egypártrendszer és – akkor talán még nem egyértelműen érzékelhetően – a szétesőben lévő birodalom.
Most júniusban pedig egy demokratikusan, nagy többséggel megválasztott kormány.
Hogyan viszonyult hozzájuk a média? 1956-ban a Magyar Rádió (más elektronikus médium nem létezett) nem volt hajlandó beolvasni a követeléseket, sőt Gerő beszédében csőcseléknek nevezte a tüntetőket. 1989-ben a televízió közvetítette a temetést, és viszonylagos tárgyilagossággal mutatta be a szereplőket. Ezúttal központi vezérlés híján sok felületen agyonajnározták, másutt erős kritikával illették a tüntetőket.
Milyen politikusok álltak az élére, kik hagytak nyomot szereplésükkel? Komoly pozícióban lévő politikus csak most, a főpolgármester személyében vállalt aktív szerepet. ’56-ban Nagy Imrének a parlamenti erkélyről elmondott – egyébként meglehetősen gyenge és sikertelen – beszédekor semmilyen funkciója nem volt, csakúgy, mint az 1989-es Orbán Viktornak, aki váratlanul és a szervezők szándékától függetlenül (annak ellenére) meghatározó fellépővé vált.
Az is jellemző, hogy míg 1956-ban Sinkovits Imre a Nemzeti dalt szavalta, addig 2025-ben Pankotai Lili trágárkodott egy keveset.
Az elsőt először engedélyezték, aztán betiltották, újra engedélyezték. Sokáig nem avatkozott be a rendőrség, de végül a legvéresebb következményekkel járt, rengeteg halottal. Az 1989-est gyakorlatilag a leköszönő hatalom szervezte, maga is viaskodva a szembenézés látszatával az átmentés lehetőségét megőrizve, élére állva egy kikerülhetetlennek tűnő változásnak. Az eredmény azonban túlnőtt rajtuk, mert végül is – hosszabb kitérőkkel – a rendszerváltás győzedelmeskedett, és nem az állampártnak a koporsókhoz mint talizmánhoz járuló korifeusai, hanem
egy addig ismeretlen fiatalember került ki a legnagyobb nyertesként.
A Pride-ot hivatalosan betiltották, ezzel együtt atrocitás és rendőri beavatkozás nélkül lezajlott.
Az 56-os tüntetés spontán, elemi erővel robbant ki, az 1989-es egy hónapok óta tartó folyamat betetőzése volt,
ezúttal hazai és külföldi politikusok terelgették mederbe és készítették elő a megmozdulást, távolról sem forradalmi módon, aminek egyébként is hiányoznak a feltételei;
évtizedek óta szabad választások vannak, nincs sem ideológiai elnyomás (sőt, bizonyos felületeken a tiltakozók vannak elsöprő fölényben), nincsenek megszállók. A forradalomnak ugyan elsődleges célja a régi elsöprése, de mindig fel tud mutatni valami nemzeti konszenzusra irányuló közös célt: szabadság, függetlenség, igazságosság, remény. Minél kevesebb a jog, annál több a követelés.
Mára elsősorban a szexuális kisebbségek maradtak hívószónak, ami kevés egy katartikus és előremutató közös jövőképhez. Nem az egységet növeli, hanem törésvonalakat képez.
Míg az első kettő fő üzenetében teljes konszenzus volt – ruszkik, haza!, illetve többpártrendszert! –, addig
a mostani O1G megosztó, szegényes, fantáziátlan és kevéssé előremutató.
A magyar trikolórért életüket adó pesti srácoktól így jutunk el a bármiféle „szabad szerelem” végső megoldásáig. Budapest utcáin, ahol
egykor piros volt a vér, most szivárványszínű a zászló és bőrtangás a fiatal.
Szegény Pongrátz Gergely, szegény Mansfeld Péter, szegény Wittner Mária.
Amikor a latinok leírták, hogy változnak az idők, ezt talán még ők se gondolták volna…
(Mandiner)