Lánczi András: Ha az új rezsim képes letépni az ideológiai szemellenzőket, akkor a rendszerváltás most érte el egyik eredeti célját

Nincs korlátlan hatalom, nincs korlátlan szabad politikai akarat. Ahogy nincs teljes vagy megsemmisítő vereség sem, feltéve, hogy a játékszabályok szerint zajlik a politikai mérkőzés. Még sincs illúzióm: a politikai realizmus megelőzi az összes modernista, eljogiasított, elmoralizált liberális-balos érvet a jogállamiságról, az erkölcsről és egyéb, a hatalom természetét torzító szándékos téveszmékről. 

Fiatal kollégám szerint a jog csak egy fikció. A normák azért azok, mert az emberek állandóan elmaradnak tőlük, különben miért kellenének normák? A politikában a jogias szemlélet csupán vágyott normákat képes kitermelni az ideológiáktól vezérelve. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mi a realitás, amely egyben az igazság is.

A politikai realizmus azt diktálja, hogy semmisítsd meg az ellenfeledet, vágd el minden lehetséges forrását a túléléshez, a bosszúdat álcázd az igazságosság érvényesítésének, a haladás nevében nyilváníts minden egyéb eszmét, elgondolást ellenségesnek, megszüntetendőnek, az irigységet elégítsd ki a káröröm táplálásával. 

Mindehhez nem szükséges semmilyen új eszmével (ideológiával) előállni, mivel az emberek a nihilizmus korában csak az azonnali kielégülést sóvárogják (így válik a nemi kielégülés másodpercnyi gyönyöre politikai normává), a kultúra nem érdekli őket, ahogy az sem, mi köt össze engem egy másik emberrel. A nihilizmus korában csak pótvallás-háborúk zajlanak, végső hit nélkül. 

A nyers hatalom kegyetlen és ösztönös késztetésekre cselekszik. Végső eszköze az erőszak, ezt azonban csak azért nem alkalmazza feltétlenül és közvetlenül, mert a reakciótól azért tart. Attól viszont nem tartózkodik, hogy akár az emberi méltóságától is megfossza az ellenfeleit.

Minek van vége Magyarországon 2026. április 12-e után? Annak, hogy a saját testünkről és lelkünkről mint közösség magunk dönthessünk. 

Az európai és részben amerikai hatalmak képesek voltak térdre kényszeríteni egy a népe nevében beszélő és cselekvő embert. 

Bármi fog történni most, a lényeg az lesz, hogy a magyar érdek, azaz a magyarországi lakosság életét befolyásolni képes tényezők egyetlen fontos eleme sem lesz hazai kézen, függ hazai gondolattól, vagy marad kizárólag hazai intézményi befolyáson belül. 

Lám-lám, keletkezése pillanatában minden hatalomnak megvannak a maga határai, de most még nem érzékeli.

Az ürömben azért van öröm is. Az új ellenzék gyakorlatilag felszámolta a kommunista és posztkommunista hagyományos ellenzéket. Aki visszalépett, azért semmisült meg, aki pedig mégis elindult, azért. Ez az öröm addig tart ki, amíg hirtelen nem kerül elő egy levitézlett liberális a fedő alól mint miniszter vagy valami hasonló.

Ha az új rezsim képes letépni az ideológiai szemellenzőket, akkor a rendszerváltás most érte el egyik eredeti célját.

Az új rezsim legnagyobb kérdése, hogy melyik irányba indul el, azaz a nemzeti érdek fontosabb, vagy pedig az európai integráció, amit a magyarok többsége egyáltalán nem ért, de biztosan felfalja a nemzeti érzés maradékát is. Valójában ritkán találkozik az ember olyan honfitárssal, aki önértelmezése szerint nem egy nemzethez, hanem valamilyen homályos nemzetközi identitáshoz kötődne. Mivel már eszmék sincsenek, erények sem kellenek a globalizált identitás kialakulásához, csak „úgy” megtörténik az emberrel, hogy világfi lesz. Jól megfér a kényelmes gondolattalansággal. A politikai realizmus mindig arról beszél, ami a legrosszabb valószínű kimenetele egy folyamatnak.

A bosszúvágy erősebb a megegyezés gondolatánál, a zsákmánykisajátítás az igazságosságnál, a széthordás a felhalmozásnál. A politika nyersesége folyton kitüremkedik. 

Aki győz, annak fizetnie is kell, ez az első szabály, amit kénytelen lesz az új hatalom is mint korlátot elfogadni. Hogy minél előbb belássa, belső meggyőződésből fakadó, bátor emberi ellenállásra van szükség az új hatalom nyerseségével szemben. 

(mandiner)