A politológiában eddig alaptétel volt, hogy a választások idején nem számít a külpolitika, csak belpolitikai kérdések foglalkoztatják az embereket. És ez eddig így is volt. Az idei magyar voksolás mintha erre is rácáfolt volna. Az elmúlt tizenhat esztendő során Orbán Viktor következetesen célul tűzte ki, hogy Magyarország szabaduljon abból a világpolitikai elszigeteltségből, ahová Trianon után száműztek bennünket. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétverése után olyan vákuumban találtuk magunkat, ahonnan alig látszott bármiféle kitörési pont.
Egyedül vagyunk – mondta Bethlen István miniszterelnök a történet szerint Horthy Miklós kormányzónak.
A magyar diplomácia a XX. században nem tudta megtörni ezt az átkot. Így zuhantunk a németek oldalán a második világháborúba, majd ezért lettünk 1945 után a Szovjetunió provinciája. Csupa kényszer, kilátástalanság, kudarcos kitörési kísérletek jellemezték ezeket az évtizedeket.
1990-ben, a szovjet érából való megszabadulás során az egész társadalom egyet akart:
a Nyugathoz tartozni.
A NATO kínálta biztonságra és az Európai Unió kínálta jólétre vágytunk. Persze leginkább a szociális piacgazdaság nyújtotta anyagi biztonságra, a fogyasztói társadalom addig számunkra elérhetetlen rekvizitumaira. Nyugati autó, márkás ruhák, nagyobb lakás, később egzotikus nyaralás is felkerült a kívánságlistára, ami aztán egyre bővült.
Mindent akartunk a szocializmus szűkös, szürke hétköznapjai után. Ekkor valóban nem számított egy választáson sem a külpolitika, csak és kizárólag az, hogy ki ígér több pénzt, jobb életet. Igen ám, de 2010 után a kétharmaddal újra hatalomra kerülő Orbán-kormány idejekorán felismerte, hogy a Nyugat már folyamatosan gyengül, veszíti fényét, erejét. Márpedig ahhoz, hogy a magyarok jólét utáni vágyakozását ki lehessen elégíteni, új utakat, új forrásokat kellett keresni. Ezért indult meg a keleti nyitás politikája, amit akkor a balliberális oldal még kinevetett. De ez a folyamat napjainkra elvezetett oda, hogy ázsiai, leginkább kínai, japán és dél-koreai befektetések biztosítják gazdaságunk fejlődését.
A növekedés másik pillérét az adta, hogy sikerült hosszú távra biztosítani az olcsó orosz gázt és kőolajat az orosz kapcsolatok új alapokra helyezésével. Ehhez társult azután az Amerikai Egyesült Államok republikánus politikai szervezeteivel és magával Donald Trumppal a kétoldalú, személyes szimpátiát sem nélkülöző viszonyok újraélesztése. Ráadásul Washington, Peking és Moszkva vezetői megbecsült partnerként fogadták el a magyar miniszterelnököt. Amit nem indokolt sem hazánk nagysága, sem geopolitikai helyzete. Ezt a régen várt kitörési lehetőséget kizárólag a magyar diplomácia teljesítménye és Orbán Viktor személye alapozta meg. Tovább erősítette ezt Törökországgal, a türk államszövetséggel, Izraellel és számos Öböl menti gazdag arab állammal kiépített partneri viszony.
Ez a magyar stratégia persze nem csupán mosolydiplomáciát jelentett, hanem komoly gazdasági sikereket is. Ennek nem minden ország örült, hiszen sokszor előlük hoztuk el az üzleteket. Így aztán nemcsak külföldi barátaink száma bővült, hanem irigyeink, sőt ellenfeleink száma is nőtt.
Annál is inkább, mert Európa nyugati felében az elmúlt bő tíz esztendőben egyre-másra születtek olyan döntések, amelyek negatívan hatottak gazdaságra, társadalomra, belső stabilitásra. Az illegális migráció ösztönzése, aminek hatására alapjaiban változik a Nyugat Keletté, keresztényből iszlámmá.
A Covid-járvány rossz kezelése csak ráerősített erre a folyamatra. Majd jött az orosz–ukrán háború, melynek mocsarába egyre jobban belesüllyednek Európa országai. És ha ez mind nem lett volna elég, a balliberális ideológia LMBTQ-, genderőrülete, az Európai Egyesült Államok lázálma is feszíti az uniót.
„A Tisza visszarepít minket a sötét középkorból Nyugat-Európába!” – adta ki a jelszót egy színészből lett influenszer. A Fidesz látványos vereségének nyilván sok összetevője volt. De az egyik egészen biztosan abban érhető tetten, amit a fentebb idézett mondat sugallt. Amire aztán egymás után építettek dezinformációs kampányokat. Az első volt, hogy mi orosz bérencek, sőt Putyin pincsikutyái lettünk. Ezért aztán majd a nap is szebben fog sütni, ha nem Putyin olajával hajtjuk az autóinkat, gázával fűtjük a lakásainkat. Ehelyett a Nyugat éppen energiaválságtól, kerozinhiánytól retteg, vészforgatókönyveket tervez. Ezután jött az akkumulátorüzemek elleni kampányok sora. Mérgező technológia, vízkészleteink elpazarlása, az építkezések környezetszennyezésének vádja folyt a csapból is. Amiről aztán a választás után hirtelen kiderült, hogy szinte semmi sem igaz belőlük. De ez már mit se számít.
Végezetül, a minap Ursula von der Leyen nyíltan elismerte, hogy: „Hihetetlenül szigorúak voltak Orbánnal szemben.” Utalva arra, hogy tizenhatmilliárd eurót fagyasztottak be a hazánknak járó forrásokból. Ez egy olyan ország számára, mint Magyarország, hatalmas összeg, és megmutatkozott az ország versenyképességének romlásában is. Ami aztán végső soron azt is befolyásolta, hogy miként voksoltak a magyarok.
A választás utáni napokban gyorsan meg is kaptuk azt a huszonhét pontos követelést, amit teljesítenünk kell ahhoz, hogy megkapjuk a nekünk járó pénzt. Teljesen nyilvánvalóvá téve azt, hogy
politikai okai voltak a zárolásának.
Most aztán ismét megkövetelik tőlünk, hogy mondjunk le a „szuverenitásunk egy kis darabjáról”. Az új kormánynak rövidesen el kell döntenie, hogy mihez kezd az uniós elvárásokkal. Látható, hogy az eurómilliárdokat nyílt zsarolásra használják, azaz minden centnek hatalmas ára lesz. Ráadásul ez a pénz messze nem fogja fedezni azokat a költségeket, amelyek a követelések teljesítése során fognak keletkezni.
Mindeközben pedig a külpolitikai mozgásterünk ismét látványosan szűkülni fog. Hiszen brüsszeli, berlini elvárás az orosz kapcsolatok felszámolása. Peking is érzékenyen figyeli a brüsszeli kritikus hangokat, amihez majd csatlakoznunk kell. Washington pedig éppen a NATO egyes európai országainak megbüntetését, kizárását fontolgatja.
Úgy állunk most 2026 tavaszán, hogy a gyengülő, válságból válságba sodródó Európai Unióhoz kötjük a szekerünket. Amely ráadásul katonai szövetséggé kíván alakulni, amely felszámolja a nemzetállamok szuverenitását. Minden áron, minden eszközzel. Mi pedig visszasüllyedünk egy eljelentéktelenedő unió provinciájává, sőt gyarmatává.
Bár ne lenne igazam, de nagyon rövid időn belül eldől, hogy mi fog történni. Hogy is mondta a 2002-es győzelme után az MSZP elnöke, külügyminisztere?: „Tanuljunk meg kicsik lenni!”
A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója