Schiffer András: Válasz Miniszterelnök úrnak

Magyarország miniszterelnöke csütörtöki sajtótájékoztatóján a képviselői ciklusok 12 éves abszolút korlátja kapcsán volt szíves arra hivatkozni, hogy a képviselői ciklusok számának korlátozása már ott volt 2010-ben is a Schiffer András vezette Lehet Más a Politika programpontjai között, tehát a felvetés úgymond nem új. Miniszterelnök úr több ponton is csúsztatni méltóztatott. Az LMP 2010-es – tehát a választások előtt íródott – választási programja 31. oldalán ez a mondat olvasható: „A pártrendszer megújuló-képességét javítaná az a javaslatunk is, hogy a különböző közjogi pozíciókban, tehát a többek között képviselőként, polgármesterként egymás után eltölthető ciklusok számát korlátoznánk.”

1.) Az LMP idézett javaslatában két dologról biztosan nincsen szó: visszamenőleges hatályú jogalkotásról és abszolút korlátról. Magyar Péter kedvenc pártjai rendre belenyúlnak már lezárt, illetve folyamatban lévő közjogi jogviszonyokba. Ezért tiltakoztam magam is, a frakcióm is, amikor Magyar Péter előző pártja 98 százalékos adóval sújtotta a közszférában jogszerűen járó, illetve felvett végkielégítéseket, vagy amikor alkotmányba foglalta, hogy a bírák 70 helyett 62 évesen kényszeríthetők nyugdíjba és így tovább. Az Alaptörvény tizenhetedik módosításában éppen az a legdermesztőbb, hogy a 12 (vagy 8) éves cikluskorlátozásba az eddig eltöltött mandátumok is beleszámítanak.

PONTOSAN ÚGY VISSZAMENŐLEGES HATÁLYÚ ÉS PONTOSAN UGYANÚGY A PÁRTMŰKÖDÉS SZABADSÁGÁT SÉRTI VISSZAMENŐLEGES HATÁLLYAL, MINT A MINISZTERELNÖKI CIKLUSLIMIT BEVEZETÉSE.

A pártok tagsága, közvéleménye egészen más szabályozási környezettel számolhatott a jelöltek, a helyi és országos vezetők kiválasztásánál. A Fidesz közel két és félmilliós közönsége egészen bizonyosan, de könnyen lehet, hogy a Mi Hazánk bő háromszázezres választói bázisa is elveszítheti a következő kampányára azt a vezetőt, akiben megingathatatlanul bízik. Amikor az LMP 2010-es választási programját írtuk, arra gondoltunk, hogy a 2010-től kezdődő képviselői megbízatásokat szorítjuk korlátok közé. Igaz, mi a befagyott pártrendszer felolvasztására és nem az ellenfelek likvidálására törekedtünk. Az egymás után eltölthető ciklusokról írtunk és nem a politikai osztály lenullázásáról.

2.) Egy-egy közpolitikai javaslat nem leválasztható arról a társadalmi – és persze globális – valóságról, amelyben megvalósítása esetén érvényesülne. Amikor az LMP ezt a javaslatát 2009-2010 fordulóján megfogalmazta, arra reagált, hogy a magyar pártrendszer befagyott: a térségben egyedülálló módon, nálunk még 2006 után is kizárólag olyan pártok alkottak frakciót, amelyek az első szabadon választott parlamentben is ott voltak. A 2010-es országgyűlési választásokon két új párt is bekerült az Országgyűlésbe: az LMP és a Jobbik. Az LMP és a Jobbik frakciójában túlnyomóan – de nem kizárólagosan – elsőciklusos képviselők ültek. Az összetöpörödött MSZP-ben megjelent, de igazából csak 2014-re érett be a vérfrissítés. Az óriásira duzzadt Fidesz–KDNP frakciószövetségben már csak matematikai okokból is akadtak kezdő képviselők: ilyen volt például Gulyás Gergely. Bármilyen hihetetlen, de 2010 május 14-én a megelőző ciklus ellenzéki vezére Navracsics Tibor és ex-kormányfője, Gyurcsány Ferenc egyaránt csak második alkalommal tették le képviselői esküjüket. Az Országgyűlés létszáma 386 fő volt – ma 199 fő. Ma a kétharmados kormánytöbbségben kizárólag újonc képviselőket találunk. A három ellenzéki frakció derékhada és a három ellenzéki párt vezérkara többségében a harmadik (illetve: sokadik), de legalább a második ciklusát kezdte meg. Az LMP-ben 2010-ben ugyan fel sem merült a visszamenőleges hatály alkalmazása, de ha a tiszás javaslatot gondolatban most rávetítjük a 2010-es parlamenti patkóra: az LMP-t és a Jobbikot az MSZP-vel és a Fidesz–KDNP-vel szemben kétségkívül kedvezményezné, de a régieket sem semmisítené meg és egymáshoz képest a Fidesz–KDNP-t és az MSZP-t nagyjából egyenlő arányú vesztesség érné.

A MAI VALÓSÁGBAN AZONBAN EGÉSZEN MÁSOK A KÖVETKEZMÉNYEK: A TISZÁT RÖVID TÁVON EGYÁLTALÁN NEM ÉRINTI, A PARLAMENTI ELLENZÉKET VISZONT MEGSEMMISÍTI.

3.) Az LMP tehát a befagyott pártrendszer felolvasztására keresett jobb-rosszabb közjogi eszközöket. Az új pártok megjelenését a posztkommunista korszakban – sok egyéb mellett – nagy mértékben gátolta a kopogtatócédula-gyűjtési rendszer és a tökéletesen rendezetlen kampányfinanszírozás.

AZ ÖTÖDIK KÉTHARMADOS GYŐZELMET ÜNNEPLŐ MINISZTERELNÖKKEL ELLENTÉTBEN ÉN NEM SOK POZITÍVUMOT TALÁLTAM A NER 2010 ÉS 2013 KÖZÖTTI ALKOTMÁNYJOGI KIÉPÜLÉSÉBEN.

Két megoldásról viszont akkoriban is elismertem, hogy ugyan a Fidesz pillanatnyi önös érdekeivel legalábbis nem ellentétesek, de mindenképpen a pártrendszer megújulóképességét segítik: az egyik a többes ajánlás bevezetése, a másik a garantált kampányfinanszírozás. Nagyjából 2014-re jöttem rá arra is, hogy a 2010 előtt megfogalmazott célt, tehát a pártrendszer megújulóképességének biztosítását és fenntartását nem annyira az Országgyűlésre, a képviselői jogállásra irányadó szabályok barkácsolásával, sokkal inkább a választójogi és pártjogi szabályozással szavatolhatjuk. Előbbire példa lehet az ír vagy a szlovák megoldás, ahol nem egyszerűen pártlistára voksolhat a választópolgár, de a párton belüli személyes preferenciáit is kifejezheti, s így nem a pártközpontok monopóliuma a parlamenti patkó összeállítása. Utóbbit illetően pedig épp itt lenne az ideje átgondolni azt a harminchét éves szabályt, mely szerint – miként egy egyszerű lokálpatrióta egyesületet – pártot is alapíthat 10 fő. Ha a pártalapítás csengőszámát a kétharmados többség felemelné mondjuk 100 főre, elkerülhető lenne a jövőben, hogy egy 29 fős párt – amely organikusan alkalmatlan az állampolgári akarat aggregálására, ergo: a párt alkotmányos rendeltetésének teljesítésére – a parlamentbe kerüljön, sőt, alkotmányozó többséget szerezzen.

Tizenhat esztendővel ezelőtt azzal a naiv feltételezéssel éltem: ha két évtized után végre egy új párt (ráadásul: kettő is) tör be a parlamentbe, az emberek újra kedvet kapnak a politizálásra. Csakhogy illúziónak bizonyult az a feltevés, hogy évszázados társadalmi beidegződéseket egy varázsütéssel meg lehet haladni. Nem lehet. Az új pártokba is szép számmal jöttek a szerencselovagok, a szélhámosok, az élet más területein kudarcot vallók, a szociopaták, és az új pártoktól is távolságot tartottak azok, akik akár helyben, akár a szakmájukban, akár az üzleti életben veszítenivaló erkölcsi tőkét halmoztak fel. Az új kétharmad ráadásul nemcsak cikluskorlátot vezetne be, de rázendített a politikusi javadalmazás csökkentésének veszedelmesen demagóg dallamaira is. Ki fogja ezek után bevállalni, hogy úgy álljon politikusnak: 12 (vagy 8) esztendő után garantáltan új pályára kell állnia a megköpködött politikusi évekkel az önéletrajzában?! Ki fogja feláldozni az életpályáját egy parlamenti kalandért?! Nincs kétség: mindig lesznek szélhámos, szerencselovag és örökvesztes jelentkezők.

A POLITIKAI ELIT ADMINISZTRATÍV ROTÁCIÓJA VESZEDELMESEN MEGGYENGÍTI A POLITIKAI OSZTÁLY BEÁGYAZOTTSÁGÁT. A GYENGÉN BEÁGYAZOTT, CSEKÉLY TEKINTÉLLYEL ÉS MÉRSÉKELT TAPASZTALATTAL FELVÉRTEZETT POLITIKAI OSZTÁLY NEMCSAK MEGVÉDENI, DE MEGFOGALMAZNI SEM KÉPES A POLITIKAI KÖZÖSSÉG KÖZÖS ÉRDEKÉT, A NEMZETI ÉRDEKET.

Egy olyan korszakban – és igen, ezt sem láttam ennyire fenyegetőnek 2010-ben – vagyunk, ahol a globális nagytőke és maga előtt tolt progresszív hálózata, valamint mélyállama hatalmas erőket mozgat meg a politikai döntéshozatal elfoglalására szerte a világon. Ezért fogalmaztam úgy rögtön a miniszterelnöki bejelentés elhangzása után: a képviselőkre vonatkozó abszolút cikluskorlát hosszú távon egyedül Magyarország destabilizációját szolgálja. Nem lesz olyan politikai osztályunk, amely a nemzeti érdeket képviselve ellenállhat a külső befolyásnak.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

(Index)