A történet első pillantásra akár egy ártatlan nyári társasági eseménynek is tűnhetne. Magyar influenszerek, aktivisták és közéleti szereplők Olaszországban, kellemes umbriai környezetben, medencével, felszolgálással és olyan ételekkel, amelyek mellett bizonyára nehéz lehetett felidézni az itthon oly sokszor ostorozott luxizás minden társadalmi veszélyét. Önmagában persze ebben semmi különös nincs. Aki megengedheti magának, nyaraljon ott, ahol akar, egyen azt, amit szeret, és ha éppen kaviárra vágyik, hát jó étvágyat hozzá. A történet ott válik politikailag érdekessé, amikor megnézzük, kik találkoztak, milyen politikai előélettel érkeztek, milyen szervezetek jelennek meg a háttérben, és legfőképpen azt, hogy honnan származhatott mindennek a finanszírozása.
Az elmúlt években Magyarországon ugyanis megszületett egy egészen sajátos politikai műfaj: az influenszer, aki természetesen nem pártaktivista, csak történetesen ugyanazokat az ügyeket támogatja; nem kampányol, csak mozgósít; nem politikai propagandát készít, csak politikai tartalmat; és természetesen nem tartozik senkihez, még akkor sem, amikor egy választási kampányban már meglehetősen könnyen megállapítható, melyik politikai oldal győzelméért dolgozik.
A mostani umbriai történet ezért egyáltalán nem attól érdekes, hogy volt-e medence, felszolgáló vagy kaviár, hanem attól, hogy 2020 és 2026 között miként épült egymásra egy kulturális-politikai projekt, egy külföldön bejegyzett civil szervezet, egy influenszerközeg és végül egy nyíltan politikai mozgósító kampány.
Az idővonal 2020. október 8-án kezdődik, amikor Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva létrehozta az Umbriai Magyar Köztársaságot. A kezdeményezés saját meghatározása szerint sem egyszerű irodalmi baráti kör, hanem művészeti-politikai projekt, vagyis a politikai jellegét nem valamelyik rosszindulatú jobboldali újságíró ragasztotta rá évekkel később. A közösség később tovább bővült, 2021-ben Kovács Ildikó és Molnár Dénes, 2024-ben pedig Telihay Péter és Artner Sisso csatlakozott hozzá.
Péterfyék Olaszországban építették tovább a projektet, és politikai álláspontjukat sem különösebben rejtegették. Péterfy Gergely egy 2025-ös interjúban például saját balliberális világnézetükről beszélt, miközben hangsúlyozta, hogy rendezvényeiken más politikai nézetű emberek is megfordulnak. Ezzel természetesen semmi probléma nincs, csupán érdemes rögzíteni, amikor néhány évvel később azt próbáljuk megérteni, hogyan kerülhetett egymás mellé egy politikai-kulturális kezdeményezés és a magyar kormányváltást támogató influenszervilág egy része.
A következő fontos dátum 2024. június 4., amikor Észtországban bejegyezték a Pro Arte Libera MTÜ nevű nonprofit szervezetet, 80641345-ös nyilvántartási számmal. Az észt állami cégnyilvántartás szerint a szervezet vezetőségében Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva szerepel, a szervezet címe pedig nem Észtországban, hanem az olaszországi Todiban található. Az észtországi bejegyzés természetesen önmagában semmiféle szabálytalanságot nem jelent, az indoklása azonban már érdekesebb. Péterfyék korábban arról beszéltek, hogy külföldi támogatóik egy része nem szívesen utalt volna Magyarországra, ezért választották az észt megoldást.
Innentől a történetben tehát már nem pusztán eszmék, kulturális rendezvények és politikai vélemények jelennek meg, hanem létrejön egy olyan jogi és pénzügyi infrastruktúra is, amely támogatásokat fogadhat és programokat finanszírozhat. A Pro Arte Libera által meghirdetett Utas és holdvilág alkotói ösztöndíj például egy hónapos todii tartózkodást, az oda- és visszautazás költségét, valamint ezer euró költőpénzt biztosít a kiválasztott alkotónak. Péterfy-Novák Éva korábban arról is beszélt, hogy a kezdeményezést adományokkal támogatják, és ők maguk is tesznek bele pénzt.
A pénzügyi adatok ezen a ponton különösen érdekessé válnak. Az észt állami nyilvántartás szerint a Pro Arte Libera 2024-ben 23 387 euró bevételt és 16 028 eurós eredményt mutatott ki. 2025-ben viszont 3684 euró bevétel mellett 12 613 eurós veszteséget könyvelt el, a 2025-ös beszámolót pedig 2026. július 6-án nyújtották be. Ezek az adatok önmagukban semmilyen szabálytalanságot nem bizonyítanak, viszont egy nagyon egyszerű kérdést indokolttá tesznek: amennyiben a mostani, 2026-os umbriai influenszertalálkozó költségeinek finanszírozásában ez a szervezet bármilyen szerepet vállalt, akkor pontosan milyen forrásból tette?
A 3684 eurós éves bevétel ugyanis nem az az összeg, amelyről első pillantásra egy több résztvevős nemzetközi rendezvénysorozat, ösztöndíjak és olaszországi vendéglátás finanszírozása jut az ember eszébe. Ettől még természetesen érkezhettek 2026-ban újabb adományok, lehettek természetbeni hozzájárulások, fizethették saját költségeiket a résztvevők, rendelkezésre állhatott korábbról felhalmozott vagyon, vagy vállalhatta más szereplő a költségek egy részét. Pontosan ezért lenne érdekes megismerni a finanszírozás részleteit, mert a jelenleg hozzáférhető nyilvános információkból ezek nem rekonstruálhatók teljes bizonyossággal.
Közben Magyarországon 2024-ben egy másik folyamat is felgyorsult. Magyar Péter politikai megjelenése után influenszerek, ismert közösségimédia-szereplők és aktivisták sora kezdett politikai tartalmakat készíteni, tüntetéseken megjelenni és a politikai változás mellett kampányolni. Bernáth Odett például már 2024-ben nyilvánosan Tisza-szimpatizánsként jelent meg, később pedig bekapcsolódott abba a politikai mozgósító kampányba is, amelyet Fekete-Győr András indított el.
Ennek pontos dátuma 2026. március 2. volt, amikor Fekete-Győr bejelentette a Félmillió Fiatal a Változásért kezdeményezést. A kampányhoz ismert influenszerek és közéleti szereplők csatlakoztak, a deklarált cél pedig a fiatalok választási részvételének növelése volt. Ez önmagában természetesen lehetne pártsemleges társadalmi cél is, csakhogy Fekete-Győr már a kezdeményezés bemutatásakor arról beszélt, hogy a magasabb fiatal részvétel akár 150-200 ezer, a rendszerváltás szempontjából kritikus plusz szavazatot jelenthet.
Mindössze tizenhárom nappal később, 2026. március 15-én még világosabbá vált a politikai irány, amikor Fekete-Győr a Tisza Nemzeti Menetén jelent meg a Félmillió Fiatal a Változásért mozgalom képviseletében, és már arról beszélt, hogy hárommillió szavazója van a rendszerváltásért küzdő Tisza Pártnak. Ettől a ponttól meglehetősen nehéz lenne azt állítani, hogy egy minden politikai oldaltól azonos távolságot tartó civil választási aktivitási kampányról beszéltünk. Ez természetesen még nem bizonyítja, hogy a Tisza Párt szervezte vagy finanszírozta volna az influenszereket, és ilyen állítást bizonyíték nélkül nem is lehet tenni. A politikai cél azonossága azonban már nem különösebben rejtett és azért felvet kérdéseket, ahogy az a bizonyos három milliós szám is.
Itt válik különösen érdekessé az a politikai kettős mérce, amely az elmúlt években a Megafon körül kialakult. A Fideszt éveken keresztül azért támadták, mert politikai influenszereket épített fel, közösségi médiás kommunikációra költött, és olyan szereplőkkel próbált választókat elérni, akik nem a hagyományos pártpolitikai kommunikáció nyakkendős világában mozogtak. A Megafon idővel önálló politikai szitokszóvá vált, és lényegében minden olyan jobboldali tartalomgyártót propaganda-influenszerként lehetett elkönyvelni, aki rendszeresen politikai tartalmat készített.
Ehhez képest 2026-ra a másik oldalon is kialakult egy olyan influenszerközeg, amelynek egyes szereplői ugyan formálisan nem váltak a Tisza alkalmazottaivá, de nyilvánosan támogatták a politikai változást, választókat mozgósítottak, részt vettek olyan kampányban, amelynek kezdeményezője már nyíltan a Tisza választási győzelmének feltételeiről beszélt, majd a választások után ennek a közegnek több szereplője ismét egy helyen bukkant fel.
Lehet természetesen azt mondani, hogy ez nem Megafon, és szervezeti vagy jogi értelemben erre nincs is bizonyíték. A politikai funkció szempontjából azonban már sokkal érdekesebb a kérdés, hogy ha ismert közösségimédia-szereplők szervezetten vesznek részt olyan mozgósításban, amelynek deklarált politikai eredménye egy adott oldal választási sikerének elősegítése, akkor pontosan hol húzódik a határ a civil influenszerkedés és a politikai kommunikációs hálózat között? Attól lesz propaganda valami, hogy jobboldali szereplők csinálják, míg ugyanaz a módszer a másik oldalon automatikusan civil társadalommá nemesül?
És akkor 2026 augusztusában megérkezünk Umbriába, ahol ennek a politikai és influenszerközegnek számos szereplője kellemes olaszországi környezetben találkozott. A közösségi médiában megjelent beszámolók és felvételek alapján volt medence, vendéglátás, olasz ételek és az egésznek kétségtelenül olyan hangulata, amelyért az ember általában nem a sarki közért SZÉP-kártyás ajánlatát veszi igénybe. Ezzel továbbra sincs semmi baj, mert a politikai véleményétől függetlenül mindenkinek joga van jól érezni magát, és még egy influenszertől sem várható el, hogy választások között vezeklőcsuhában fogyassza a száraz kenyeret.
A probléma inkább azzal a mércével van, amelyet ugyanez a politikai-kulturális közeg az elmúlt években másokra alkalmazott. A kampányban politikai fegyver lett abból, ki milyen ruhát visel, milyen órája van, milyen táskával jár, hol nyaral, mit eszik és milyen körülmények között szórakozik. A luxizás önálló vádponttá vált, amelyhez gyakran még annak bizonyítása sem kellett, hogy az adott luxust közpénzből finanszírozták. Elég volt a megfelelő fénykép és a megfelelő politikai szereplő, a morális ítélet pedig már érkezett is.
Éppen ezért nem az a kérdés, hogy szabad-e egy Tisza-szimpatizáns influenszernek Olaszországban medencéznie vagy drágább ételeket fogyasztania. Természetesen szabad. Sokkal érdekesebb, hogy amikor ugyanezekből a jelenségekből korábban politikai vádiratokat lehetett gyártani, akkor miért válik hirtelen ízléstelen kíváncsiskodássá annak megkérdezése, hogy ki fizette a mostani rendezvényt.
A nyilvánosan hozzáférhető adatok alapján jelenleg nem lehet hitelt érdemlően kijelenteni, hogy a Pro Arte Libera finanszírozta volna az egész umbriai találkozót, ahogy azt sem lehet bizonyított tényként állítani, hogy a Tisza Párt fizetett volna bármit. Nem ismert teljes körűen az sem, hogy valamennyi résztvevő saját költségén érkezett-e, fizették-e számukra az utazást vagy a szállást, illetve pontosan milyen formában járult hozzá a rendezvényhez az Umbriai Magyar Köztársaság vagy a hozzá kapcsolódó szervezet.
Ezeket tehát nem állítani kell, hanem megkérdezni.
Érdemes lenne megtudni, hogy mennyibe került összesen a 2026 augusztusában tartott esemény, ki biztosította a helyszínt, fizettek-e érte piaci árat, ki állta a résztvevők utazási és szállásköltségeit, miből finanszírozták az étkezést és a vendéglátást, illetve kapott-e a Pro Arte Libera 2026-ban olyan támogatást, amelyből ezeket a költségeket részben vagy egészben fedezték. Amennyiben érkezett ilyen támogatás, jogos kérdés az is, hogy magyar vagy külföldi magánszemélyektől, vállalkozásoktól, alapítványoktól vagy más szervezetektől származott-e, és volt-e olyan adományozó, aki kifejezetten ennek a rendezvénynek vagy az érintett közösség politikai-közéleti tevékenységének finanszírozására adott pénzt.
Különösen érdekes lenne tisztázni azt is, hogy volt-e bármilyen pénzügyi vagy szervezeti kapcsolat a 2026. március 2-án elindított influenszeres választási mozgósítás, az abban részt vevő szereplők és az augusztusi umbriai találkozó között. Jelenleg erre sincs nyilvánosan ismert bizonyíték, ezért összefüggésként kijelenteni nem lehet, de a szereplők és az időrend miatt a kérdés feltevése teljesen legitim.
Azért is lenne jó tisztán látni, mert a Pro Arte Libera utolsó hozzáférhető éves beszámolójának számai önmagukban nem magyarázzák meg egy esetleges nagyobb 2026-os finanszírozás hátterét. A szervezet 2024-ben 23 387 eurós bevételt mutatott ki, 2025-ben azonban mindössze 3684 eurót, miközben abban az évben 12 613 eurós vesztesége keletkezett. Ha tehát 2026-ban jelentősen nőtt a rendelkezésére álló forrás, annak természetesen lehet teljesen hétköznapi és törvényes magyarázata, ám ezt majd a 2026-os pénzügyi adatokból lehet igazán megítélni. Addig az egyetlen korrekt állítás az, hogy a nyilvánosság jelenleg nem látja a teljes pénzügyi képet.
Ebben rejlik az egész történet politikai iróniája. Évekig azt hallgattuk, hogy a közélet szereplőinek életmódja közügy, hogy a luxus mögött meg kell keresni a pénzt, és hogy a politikához közel álló influenszerek finanszírozása igenis a nyilvánosságra tartozik. Rendben. Legyen így. Csakhogy egy ilyen mérce nem rendelkezik politikai irányváltó kapcsolóval, amelynek segítségével a jobboldali influenszernél közérdekű adat lesz abból, ki fizeti a számlát, a Tisza környékén pedig hirtelen sérthetetlen magánüggyé változik ugyanaz.
Az sem kifogás, hogy ezek az emberek nem feltétlenül tagjai a Tiszának. A Megafon szereplőinek politikai kötődéseit vizsgálók sem álltak meg annál, hogy az illető rendelkezik-e Fidesz-tagkönyvvel. Éppen az volt az érvelésük lényege, hogy a politikai kommunikációt nem pusztán párttagok végzik, hanem körülöttük működő médiacégek, alapítványok, aktivisták, véleményvezérek és tartalomgyártók is. Ha ez az elemzési módszer akkor helyes volt, most sem válhat érvénytelenné csak azért, mert a politikai előjel megfordult.
A történet jelenlegi állásában ezért nem valamiféle titkos összeesküvést kell keresni, hanem a nyilvánosságot. A rendelkezésre álló adatokból ugyanis egy érdekes idővonal már most kirajzolódik: 2020. október 8-án létrejött egy saját meghatározása szerint művészeti-politikai projekt, 2024. június 4-én Észtországban bejegyeztek mögötte egy nonprofit szervezetet, 2024-től a Tisza körül egyre aktívabb influenszerközeg jelent meg, 2026. március 2-án ismert internetes szereplőkkel országos politikai mozgósítás indult, március 15-én ennek kezdeményezője már nyíltan a Tisza választási sikeréről beszélt, 2026 augusztusában pedig e politikai-influenszer közeg több szereplője Umbriában találkozott.
Ezek külön-külön ellenőrizhető események, amelyekből önmagukban nem következik titkos pártfinanszírozás, külföldi politikai beavatkozás vagy bármilyen törvénysértés. Az viszont nagyon is következik belőlük, hogy érdemes lenne nyilvánosságra hozni a rendezvény finanszírozását, különösen akkor, ha annak szervezői és résztvevői korábban éppen a politikai kapcsolatok, az influenszerhálózatok és a luxus mögött álló pénzek feltárását tekintették közérdeknek.
Senkitől nem kell elvenni a medencét, az olasz vacsorát vagy akár a kaviárt sem. Nem szükséges azt sem bizonygatni, hogy a politikai változást hirdető embernek kötelessége lenne nejlonzacskóból ennie a párizsit egy kempingszékben. A probléma ennél sokkal egyszerűbb: ha mások tányérjába éveken át politikai nagyítóval néztünk bele, akkor nem lehet különösebb felháborodás tárgya, ha egyszer valaki a mi asztalunknál is megkérdezi, ki rendezte a számlát.
Mert lehet, hogy minden résztvevő mindent saját maga fizetett. Lehet, hogy támogatók állták a költségek egy részét. Lehet, hogy az alapítvány járult hozzá, és az is lehet, hogy többféle finanszírozási forma keveredett. Ezek közül jelenleg egyik változatot sem lenne korrekt bizonyított tényként kezelni.
Éppen ezért volna roppant egyszerű lezárni az ügyet. Nyilvánosságra kell hozni, mennyibe került, és ki fizette. A kaviár ugyanis nem politikai kérdés, a pénz útja viszont már az lehet.