A jobboldali összefogás szükségességével nehéz lenne vitatkoznunk, mi magunk is számtalanszor írtunk arról, hogy Magyar Péterrel és a Tisza-kormánnyal szemben különösen kevés értelme van annak, ha a jobboldal különböző csoportjai egymás torkának esnek, miközben politikai ellenfelük kényelmesen nézheti a pálya széléről, hogyan végzik el helyette a munkát.- írja a PubliQo.
Éppen ezért néztük némi értetlenséggel a szombati Kossuth téri „Ne féljetek! 2.0 – Működő Szeretetország” demonstrációt, méghozzá nem azért, mert különböző jobboldali szereplők álltak össze, hiszen ennek szükségességét magunk is régóta hangsúlyozzuk, hanem azért, mert az egészből meglehetősen nehéz volt kihámozni, pontosan milyen elv alapján állt össze ez a társaság.
A KözTér, Kurucz Dániel és Skrabski Fruzsina körül ott találjuk a Mi Hazánkhoz közel álló Magyar Jelen főszerkesztőjét, Horváth Tamást is, miközben a Mi Hazánk elnöke épp egy napja beszélt a nemzeti tábor egyesítéséről. Vagyis a hosszú éveken át szélsőjobboldalinak nevezett Mi Hazánk környéke immár vállalható partner a közös jobboldali építkezésben, amivel önmagában semmi problémánk nincs, sőt, éppen ezt diktálná az a politikai helyzet, amelyben a jobboldal jelenleg találta magát.
Az ellentmondás ott kezdődik, hogy eközben a jobboldal másik radikális szárnyával hónapok óta látványos háború zajlik, Bede Zsolt és köre pedig már nem fér bele ugyanabba a nagy jobboldali családi fényképbe, amelyben a Mi Hazánkhoz kötődő szereplőknek láthatóan jutott hely. Hogy pontosan hol húzódik a radikalizmusnak az a hajszálvékony határa, amelynek egyik oldalán még működik a Szeretetország, a másikon pedig már becsapódik az ajtó, azt valószínűleg csak a szervezők tudják.
Ebben a helyzetben vált különösen érdekessé Ábrahám Róbert felszólalása, aki a színpadon lényegében ugyanarra a problémára mutatott rá, amelyről korábban mi is írtunk: aligha tesz jót a jobboldalnak, ha annak liberálisabb, polgáribb szárnya nekiáll háborúzni a radikálisokkal, miközben valamennyien ugyanazzal a politikai ellenféllel szemben próbálnak erőt felmutatni.
Talán ez volt az este legfontosabb gondolata, mert jobboldali összefogást valóban nehéz úgy építeni, hogy közben folyamatosan kiosztjuk, melyik jobboldali elég szalonképes hozzánk, melyik túl hangos, melyik túl radikális, melyikkel lehet egy színpadon állni, és melyiket kell kitessékelni a rendezvényről. Mindez különösen furcsán hat akkor, amikor ugyanebben a politikai közegben már a nemzeti tábor egyesítéséről, közös fellépésről és egy új jobboldali együttműködés szükségességéről beszélnek.
A kommunikáció sem segített sokat az összképen, hiszen a „Ne féljetek!” után most megérkezett a „Működő Szeretetország” is, miközben a demonstráció politikai címzettje Magyar Péter és kormánya volt. Érthető a szándék, hogy a szervezők Magyar saját kommunikációját fordítsák vissza ellene, de ha már politikai ellenfelet akarnak megszorongatni, talán érdemesebb lenne saját nyelvet teremteni, mint az ő kommunikációs világának kifordított változatával válaszolni rá. Egy Magyar Péter elleni jobboldali rendezvény ennél valamivel kreatívabb szlogent is megérdemelt volna.
A sokmilliós színpad és LED-fal előtt közben helyszíni becslés szerint nagyjából hatszáz ember gyűlt össze, ami természetesen önmagában nem dönti el, hogy szükség van-e ilyen kezdeményezésekre. Szerintünk nagyon is szükség van rájuk, ahogy arra is, hogy a polgári jobboldal, a konzervatívok, a nemzeti radikálisok és mindazok, akik között lényegesen több a közös politikai cél, mint ami elválasztja őket, végre megtalálják az együttműködés módját.
Ehhez azonban nehéz úgy eljutni, ha közben továbbra is azt méricskélik, hogy a radikális jobboldal melyik része eléggé szerethető a Szeretetországhoz, melyik képviselőjével lehet együttműködni, és melyikkel szemben kell tovább folytatni a belháborút. A szombati rendezvény így egy alapvetően támogatható kezdeményezésből meglehetősen furcsa politikai katyvasszá vált, amely egyszerre próbálta demonstrálni a jobboldal sokszínűségét és egységét, miközben akaratlanul is megmutatta azokat a törésvonalakat, amelyek ezt az egységet jelenleg akadályozzák.
Ábrahám Róbert tulajdonképpen éppen erre mutatott rá a színpadon, és ha valóban egy működőképes, széles jobboldali együttműködés kialakítása a cél, akkor érdemes lenne nemcsak megtapsolni ezt a gondolatot, hanem a gyakorlatban is levonni belőle a következtetéseket.